Magyar góg

Előszó

Az az általános és nagyon is megokolt panasz, hogy Magyarországon túl sok a könyv, de nagyon kevés az író (már mint a nemcsak kézzel, hanem ésszel is szántó író), bizonyára arra fogja kényszeríteni a közeljövő előreláthatólag sáskamódra elszaporodó irodalomtörténészeit (ha ma minden második ember író, miért ne lehetne holnap minden első ember irodalomtörténész?), hogy a legkisebb nyomtatványnak is figyelmet szenteljenek. Ily módon talán nekem is osztályrészül jut az a kétes szerencse, hogy valamelyik öreg akadémikus vagy kávéházi főuraknál törzskönyvezett fiatal irodalomtörténész felfedez s a brancsban szokásos dühödt kíméletlenséggel taglalni és boncolni kezd. A régi nagy irodalomtörténészek (hogy azért nagyok, mert régiek, vagy azért régiek, mert nagyok, - nem tudom) értékítéleti normái akkorra már rég el fognak halványodni s csak csengő-bongó gyermekversikékbe fogják a Pista nénik és a Juli bácsik gúnynak rejteni - s csak egy elvük fog diadalmasan s mindent lehengerlően élni: keresd a tulajdonost!
Aki nem volna még elég jártas az irodalmi tolvajnyelvben s a panamák vízözönében az irodalmat Ararát-hegynek gondolná, idézze emlékezetébe a következőket. Már a régi nagy irodalomtörténészek minden remekműnél annak forrásait, bel- és külföldi példáit keresték. Ezt a forrás-kimutatást sokkal fontosabbnak tartották, mint a remekmű remekségeinek a megéreztetését vagy megmagyarázását. A jogos és nagy diadalérzet csak akkor fogta el őket s a közönség birkatürelme is csak akkor fordult a remekelő író felé, ha ez a terhes és verejtékes forráskimutatás minél többszörösen, lehetőleg maradék nélkül, a remekíró tárgyára, tartalmára és jellemzésére egyaránt sikerült. Csakhogy akkortájt a közönség - egy közéleti és irodalmi széptevés mámorában kéjelegve - nem értette az irodalmi és közéleti tolvajnyelvet s a források, egyezőségek és hasonlóságok pontos kimutatását inkább a legnagyobbaknak kijáró tiszteletnek, mint megbecstelenítésnek vette. Azóta azonban felnőtt egy második és harmadik generáció is, - s akiknek jéghideg, lemeztelenítő pillantása elé mi kerülünk, talán már a tizedik lesz - mely a gorombaságig őszinte tónust honosítja meg legalább is elődeivel szemben, őseredeti paraszti nyelvén fogja nevezni a múlt minden gyermekét s holmi, de elég gyakori külföldi, nemkülönben néminemű magyar példák nyomán az ilyen irodalmi forrásokból való, nekünk még meghatóan szent merítgetést irodalmi szarkaságnak vagy még valószínűbben plágiumnak, irodalmi tolvajlásnak, lopásnak fogja nevezni. Én már látom is lélekben azokat a zsúfolt, nagy előadó termeket, amelyekben kigyúlt szemű irodalmi purifikátorok a közönség zúgó tapsvihara és frenetikus tetszésnyilvánítása mellett mint a nagy uradalmak nagy birkáira, úgy sütik rá remekíróinkra a plagizálás és lopás vádjait s nagyon félek, hogy a tömeguralmak és népítéletek egyetemessé válásával lobogva fognak máglyák is égni, melyeken a remekírókból irodalmi tolvajokká vedlett barátaink könyvei fognak tárgyilagos himnuszok mellett elhamvadni. Vissza