Isten igájában

Előszó

A TÖBBSZÁZADOS papnevelde kapuja bezárult mögöttünk. Sűrű vasráccsal elzárt homályos ablakaiból, méteres falaiból kiáradó rekedt, kripta-lélekzetétől összerázkódtam és féltem a folyosó-hajlásban széttáruló hatalmas Krisztus-feszülettől, melynek csontfehér lábaira halvány fényt vetett az öröklámpa. Kis négyszögű udvarán az emeletig felnyúló szürke, terméskőből kinagyolt, csuhás Kapisztrán-szobor meredezett. Fölötte pedig a híres Batthyaneum-könyvtár és „Csillagda" takarta el az áldott napot. Történelemnyirok csepegett minden kődarabjából. Dohos-poros könyvek tízezrei aludták bennük örök álmukat és félig megdőlt, pókhálós, rég kimúlt teleszkópok álmodtak a csillagokról, melyeket többé sohasem fognak ők sem látni.
Olyan volt az egész épület, mint egy holttest, melyről lesorvadt a napfény, soha fel nem melegedik, homlokáról le nem szárad a halálverejték és egyetlen hang el nem hagyja ajkát a világ végezetéig. Igazi pap-kaszárnya, ijesztő imádság-raktár, ahol a faszentek még ma is a szájukból mosdanak. Kopott, rozoga keretekben a vászonról félig már eltűnt szentképek és a kereszt alatt görnyedő Krisztusok szenvedtek a falak mentén, a megrekedt tömjénszagban.
Mi árván, gyámoltalanul, ablak-öblökben meghúzódva néztük magasabbéves társainkat, kik földig érő kék reverendában, laposan, szent élettől sorvasztott aszkéta-termettel, otthonosan suhantak el szemeink előtt. A nyelv didergett a szánkban, ha egy-egy halk kérdésre méltattak és felelnünk kellett. Az anyaföldből kitépett friss virágok voltunk, kiket még nem tettek szenteltvízbe. Vissza