Az én népem

Fülszöveg

"Avégett vagyunk a földön, hogy egymást megismerjük, szeressük és ezáltal boldoguljunk." - írja regénye elé a mottót Nyirő. És ez a mottó több lett mottónál, olyan test és vér viszonyban van az egész regénnyel, mint egy jó prédikáció a textussal.
Zordonabbul és mégis megbékéltebben, megrázóbban és megnyugtatóbban még nem rajzolta meg soha senki a magyar kisebbségi élet sorsát, mint Nyirő József Az én népemben. A székely falu tengernyi verítéke és gyűszűnyi öröme, a havasok zord lehelete és kibeszélhetetlen szépsége olyan közel jön ahhoz, aki olvassa, hogy a második fejezettől kezdve nem tehet mást az ember, mint sír a sírókkal, és örül az örülőkkel. Botár Béla hősiessége, Mester Miklósnak, a nosztrifikálatlan diplomájú orvosnak a meghasonlott élete, Sala Daninak, a román nyelven nem boldoguló diáknak tragikus halála egyaránt olyan mélyen emberi, hogy az ember elfeledkezik arról, hogy regényt olvas, és lenyűgözi az érzés, hogy maga az élet mered elé.
És ez a könyv mégsem gyűlöletre, hanem szeretere fakaszt. Mire a végére érünk, már nem tudunk haragudni a román prefektusra, aki majdnem halálra kínoztatta a református papot, a renegát tanítóra, aki elárulta fajtáját. Az embersorsot mélységeivel és magosságaival kevesen tudták olyan teljesen értékelni, mint Nyirő József. Mintha Az új földesúr naív melegsége és Az elsodort falu zord realizmusa összeölelkeznének benne.
Cinikus intellektuelek talán túl érzelgősnek fogják bélyegezni a regényt. Mi a magyar sors feltörő énekének: jeremiád és zsoltár arról, ami van s arról, ami lehetne. Aki tisztán akarja látni ezt a sorsot, olvassa el Az én népem-et.

Pap Béla
református lelkész, felelős szerkesztő
Magyar Út. 1936. február 1. Vissza