Előszó
a „zalaegerszegi mondakör"-höz
Ki mire emlékszik, arra emlékezik. Emlékszem a súlyos és vastag falakra, bennük a szép és mély ablakokra... Emlékezem egy teremre, a Zalaegerszeg melletti Egervár...
Tovább
Előszó
a „zalaegerszegi mondakör"-höz
Ki mire emlékszik, arra emlékezik. Emlékszem a súlyos és vastag falakra, bennük a szép és mély ablakokra... Emlékezem egy teremre, a Zalaegerszeg melletti Egervár Nádasdy-kastélyában, ahová tíz évvel ezelőtt bezárkózhattunk néhány napra, hogy közös dolgainkról szót ejtsünk, mert úgy gondoltuk vannak még közös dolgaink, és azt akartuk: legyenek is, és tudtuk, ha megtaláljuk elvesztett szavainkat, akkor rátalálunk az újakra is, melyeknek hiányát mindannyian éreztük. Bezárkóztunk önmagunkba, és közös dolgainkba, bár tudtuk: önmagunk önkéntes száműzöttjei vagyunk, mert elvesztettük a szavak és gesztusok összeillesztésének tudományát, mert elfelejtettünk valamit amit pedig elődeink még tudtak.
Nekem úgy rémlik néha, mintha voltaképpen nem is mi zárkóztunk volna be akkor, hanem bezártak, összezártak volna minket, mert meg kellett találjuk a magyar dráma „üzenetét", ezért adtak ebédet nekünk, meg bort is és kávét is, sokat, hogy jól érezzük magunkat, mert tudták akik tették és tudtuk akik tettük, hogy csapdába csaltak minket a lehetőséggel, mert azt engedték meg nekünk, amit mi akartunk, s ha különös nyomatékkal megkérdezték tőlünk: hogy érezzük magunkat, mi csak azt válaszolhattuk: jól, pedig a falak súlyosak és az ablakok mélyek voltak ott Egerváron, éppen tíz évvel ezelőtt...
Vissza