Nyelvünk finnugor alak- és mondattani sajátságai

Előszó

Ha a nyelvrokonság kérdésében fontos bizonyítékként értékeljük a szókészleti egyezéseket, akkor kétszeres, mondhatnók perdöntő jelentőséget kell tulajdonítanunk a szó-, az alak- és a mondattani egyezéseknek. A nyelv nem szavak tárháza, hanem rendszer, s ezt a rendszert a szavaknál sokkalta jobban jellemzik azok a módok és eszközök, amelyekkel a szavakat új képzetek kifejezésére és a sokféle viszonyítás jelölésére fölhasználjuk. A szókincset a művelődés meg idegen hatások szele folytonos hullámzásban tartja, gyakran föltűnően meg is változtatja, míg a képzés, a ragozás, a szófűzés terén rendesen csak lassú, belső kikristályosodás, szerves továbbfejlődés folyik. A nyelvhasonlítás történetében óriási haladást jelentett ennek az igazságnak fölismerése és e fölismerés gyakorlati alkalmazásaként a nyelvek rokonságának ún. nyelvtani alapon történő bizonyítása. Ennek az igazságnak a kiderítése és alkalmazása magyar nyelvész, Sajnovics János érdeme, aki több mint 200 esztendeje alkalmazta ezen elvet a magyar nyelvnek a lappal való rokonságának a bizonyítására (Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse c. munkájában 1770).
Ha a magyar szókészlet alapelemei a finnugor és a szamojéd nyelvekkel való összefüggésre utalnak, akkor a magyar nyelv régi alaktani sajátságai és elemei egyes-egyedül uráli környezetbe illeszthetők bele. Túlzás nélkül mondhatjuk: nincs a magyar szóragozásnak és szóképzésnek olyan jellemvonása, sőt ősi eszköze sincs, amely a finnugor és a szamojéd nyelvek egyikében-másikában, rendesen azonban többségében könnyedén fölismerhető ne volna. Fordítva: viszont keresve is alig találunk a finnugor nyelvekben olyan alaktani hagyományt, amelynek magyar mását ne tudnók idézni. Vissza