Nyelv és történelem: Dante, Vico, Hegel

Előszó

Részlet:

Előadásom célja, hogy a nyelvfilozófia és a történelemfilozófia viszonyát elemezzem történeti szempontból Közelebbről meghatározva: a nyelv természetéről és a történelem mibenlétéről alkotott eszmék kölcsönhatását szeretném vizsgálni ahhoz hasonlóan, ahogyan néhány korábbi munkámban, például Nyelv és történetiség a klasszikus német filozófiában című könyvemben vagy Dante poétikájáról és nyelvelméletéről szóló köteteimben tettem. A címben jelzett három név a történelem, a kultúrtörténet, a filozófiatörténet és az irodalomtörténet három különböző korszakát jelképezi. Összekapcsolásuk nem magától értetődő. Hadd fűzzek ehhez egy bevezető kommentárt. Ma már eléggé nagy az egyetértés abban, hogy a múltat - vagy kevésbé élesen fogalmazva, a múltról alkotott képünket - a történész nem rekonstruálja, hanem konstruálja. Ennek során számos jól bevált műveletet alkalmaz: periodizál, szelektál, kinagyít, képkivágásokat készít, összekapcsol és szétválaszt. Amikor relációkat állapít meg vagy állít fel személyek, tények, struktúrák, események, eszmék és gondolatok között, akkor tulajdonképpen ösvényeket vág, bejárási útvonalakat javasol a múlt sűrűjében. Egy-egy ilyen kapcsolatot, bejárandó útvonalat miért ne nevezhetnénk olykor fejlődési vonalnak? Persze olyan fejlődési vonalnak, amelyet a történész utólag rajzol a térképre. Éppen egy nemrégen felmerült Dante-interpretáció kínál erre jó példát. Vissza