Nyelv és hatalom, nyelvi jogok és oktatás

Előszó

Először 1995-ben volt alkalmam részt venni a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által rendezett Bolyai Nyári Akadémia magyartanároknak szervezett előadásain. 1996-tól a csíkszeredai NYIT meghívására viszonylag állandó csapattal tartottunk előadásokat a Kárpát-medence magyarlakta területeiről érkező tanároknak: a nyelvészeti blokkban egy olyan nyelvszemléletet próbáltunk népszerűsíteni Kontra Miklóssal és Szilágyi N. Sándorral együtt, amely jócskán eltér attól a nyelvszemlélettől, amelyet az iskolában mindannyian tanultunk. Ez a szemlélet a nyelvet nem mozdulatlan, jól áttekinthető szabályokkal leírható, egynemű rendszernek látja, hanem folytonosan mozgó, a nyelvi formák belső változásai és a nyelvet használó közösség társas kapcsolatainak alakulása által mozgatott, sokféle társas funkciójának megfelelően heterogén rendszernek. Az a nyelvész, aki ezzel a szemlélettel dolgozik, nem saját intuíciójára hagyatkozik, amikor a nyelvet leírja, hanem hétköznapi emberek valóságos nyelvhasználatát elemzi: úgy véljük, hogy a nyelv lelkét akkor ismerhetjük meg leginkább, ha legtermészetesebb használatakor sikerül megfigyelnünk.
Ez a fajta nyelvszemlélet tehát előírja a nyelvésznek, hogy adatait ne kitalálja, hanem összegyűjtse. Az adatgyűjtés során így mindannyian létező, valóságos beszélőközösségeket vizsgálunk, s látjuk azokat a gondokat is, amelyek az általunk vizsgált beszélőközösségekben a nyelvhasználattal kapcsolatban fölmerülnek: amelyek egyeseket előnyben részesítenek, másokat hátrányba hoznak, sokszor diszkriminálnak, alapvető emberi jogaiktól fosztanak meg. Ez a fajta nyelvszemlélet a nyelvésznek egyben azt is kötelezővé teszi, hogy tudományos munkája során megszerzett ismereteit annak a nyelvi közösségnek a javára fordítsa, amelytől adatait szerzi, hogy felelősséget vállaljon azért a közösségért, amelynek nyelvét kutatja. Vissza