Nyelv és esztétikum

Előszó

Valamikor az Olimposzt népesítettük be, mostanában a Kozmoszt, a Mindenséget, a Világűrt (egyesek szerint a Nagy Semmit). A görög hitvilág egykori isteneit és ismerős csodáit felváltották a modern legendák bizonytalansági tényezői. Annyi mindent nem tudunk az űrlátogatóinkról, hogy az már sok. Vajon miért nem kíváncsiak saját (szellemi) teljesítményeik itteni csúcstartóira, akiket mi éppen Homérosznak, Shakespeare-nek, Picassónak, Einsteinnek, Bartóknak hívunk? Milyen kíváncsiság hozhatta közénk, ha kitérnek érdeklődésünk elől? Mindenesetre van valami közös vonás: a csillagászati távolságok. Számtalan nagyvonalú „műértékelésnek" annyi a valóságalapja, hogy akár az ufó-jelenségekről is szólhatna, ám ezért sem az ufológusok, sem a művészek nem hibásak. Ugyanis az esztétikai valóságok 100%- os nem ismerete messzire visz a művészetek egymást nem relativizáló törvényeinek felismerésétől. a káosz és a semmi közt Valamikor az Olimposz viszonyítási pont is volt, magaslat, rálátást biztosított az életre, művészetre. Évszázadok során, a művészet korszakváltásai, majd a divatváltozások miatt elveszítettük az akkori áttekinthetőséget, amit utóbb az egymással feleselő ideológiák békaperspektíváinak is sikerült zavarossá tenniük. Naprakész igazságaikkal magyarázták félre egymás nézőpontját a maguk mély, azaz földönfutó logikájuk kizárólagosságáért. Mindenik úgynevezett irányzat, elvinek álcázott polémia csak a maga nézetét hirdette helyesnek, a többiekére ráfogva az eszmei zűrzavar vádját és viszont, amivel kaotikus kiúttalanságot, ideológiai labirintust teremtettek maguk körül. Vissza