Előszó
Hűvös volt azon a koranyári estén Westfáliában, amikor kis kiállításom megnyitója után odahúzódtam a kandallóhoz barátom-vendéglátóm erdőszéli kis házában. Fejem, szívem még tele volt az elmúló nap élményeivel, izgalmaival, és nagyon hiányzott az otthon hagyott család, a baráti kör. Hazatelefonáltam, s Adrienn első mondata ez volt: ma temettük el Zolikát... Nem mondott mást, hangja elcsuklott. A hirtelen hír szíven ütött. Kibontottam egy üveg konyakot, közelebb húzódtam a tűzhöz, ittam Zolika emlékére, majd a lángokba loccsantottam egy pohárkával - amivel itthon szerettem volna őt megkínálni. Aztán megint ittam, megint öntöttem a tűzre, és valami furcsa borzongással elkezdtem beszélgetni vele. Arról, hogy milyen jó barátok voltunk, hogy milyen nagyon kötődtünk egymáshoz, mennyit tanultam tőle a festészet és az emberség terén. Felidéztem az együtt töltött közös tájfestő kirándulásainkat, a közös kiállításokat, morfondírozásainkat, amivel a mindennapok eseményeit és a művészi élet fonákságait elemezgettük. Azokat a művészi és magánéleti gondokat, botladozásokat, amikben segíteni próbálgattunk egymásnak.
A fiaskó ürült, a láng fel-fellobbant, s úgy éreztem, hogy az „égő italáldozat" illata még utoléri Zolit a jó lelkek előtt nyitott mennyek kapuja előtt. Mert aki úgy szerette a családját, barátait, pályatársait, aki oly aggódó figyelemmel várta a jobb híreket székely és örmény ősei földje felől, aki szívvel-lélekkel csak jót és értékeset adott művészetével és emberszeretetével, mint ő, az előtt nyitva az Ég kapuja... Sokan vagyunk még az élők sorában, akik emlékezünk alakjára, érzelmes sötét szemére, finoman ironizáló mondataira.
Sokaknak függ még otthona falán jól komponált, markáns, finom színharmóniájú Nuridsány-festmény. Nem engedhetjük meg, hogy feledésbe merüljön munkássága. Azért rendeztünk neki emlékkiállítást még 1986-ban a Bartók '32 Galériában. És azért örülök ennek a művészeti kiadványnak, amely most sokaknak beszél Nuridsány Zoltán életéről, alkotásairól.
1999 december hava
Bod László
Vissza