Novellák/Giarion

Előszó

Vajjon mindig ember kell hogy legyen az, akire szeretetünket pazaroljuk? Hiszen eléggé ismert dolog, hogy különösen a magános, visszavonult emberek inkább állatokat ajándékoznak meg szívökkel. Például lovakat, melyek sokszor sokkal bolondabb bonyodalmakat és hevesebb szenvedélyeket váltottak ki, mint akár a legelragadóbb asszonyok. Vagy macskákat, melyeket olyan költők dicsőítenek, mint Crébillon fia, Baudelaire, Maupassant és Hoffmann. Avagy kutyákat, melyeknek lelkét Schopenhauer, Turgenyef, Maeterlinck és mások annyira szerették és tanulmányozták. Azt mondom „szerették és tanulmányozták", mert hány embert nem tartunk méltónak szeretetünkre, mihelyt alaposan megismertük őket? Az állatoknál az érzelem viszonya épen fordítottja ennek: annál melegebben szeretjük, mennél jobban megismertük őket.
Hogy rövidre fogjam: Golm Dietrich egy kutyát szeretett úgy, ahogy egy jó anya szereti egyetlen fiát. Ha le tudta vagy le akarta volna írni a szeretetét, akkor abból olyan tökéletes költemény született volna, hogy erről a kutyáról úgy beszélne mindenki, mint Petrarca Laurájáról vagy Raffael Fornarinájáról. És Golm annyi szamárságot követett el a kutyájáért, mint Metternich Elsner Fannyért. Aki nem hiszi el, hogy hogyan szerethet az ember egy állatot ily bensőségesen, annak jusson eszébe Newton, aki, midőn egyik kutyája tönkretette valami hatalmas munkáját, csak ennyit mondott annak:
- Ó, ha tudnád, hogy mit tettél most tönkre!... Vissza