Kór

Előszó

Még mindig Börtön Újság? Novák Béla Dénes előző riportkötete, a 2001-ben megjelent Betiltott emberek már adott egyfajta képet arról, merre vezethetnek a bűnügyi riporter útjai, ha „dudás akar lenni" e társadalmi kakofóniában. Akkor csövesek, örömlányok, sittlakók, narkósok mélyvilágából hozott nyugtalanító híreket, borzongató történeteket. E mostani válogatás is a mára sajtótörténeti érdekességgé szelídült egykori bűnmegelőzési hetilapban megjelent írásokat markolja egybe, jelezvén azonban, a börtön nem „elszigetelt üzemegység" a hazában, hiszen ezernyi szállal kötődik a magyar (és egyre inkább globális) valósághoz, ahonnan a könyv javarészt fiatal (szinte még gyermek) szereplői érkeztek, s ahová a letöltött büntetés terhével egyszer majd visszatérnek.
A Kór című könyv tehát (anélkül, hogy lapjain erre bárhol konkrét utalás történne) arról a Magyarországról (is) szól, amelynek közeli jövője fájdalmasan egybecseng a várakozásban őrlődő „gengsztergyerekek" homályos elképzeléseivel, formátlan reményeivel. Persze a menőket és balekokat egyaránt a szabadulás „festett ege" élteti, de sajátságos módon erre, a megtalált közösség felemelő erejére, a hazatalálás biztonságára e könyv lapjain alig akad példa. Mert talán a valóságban sincs ilyen? E szociológiai metszetben, alkoholista, börtönviselt szülők, ösztön vezérelte, nevelőotthonokban cseperedő félárvák, árvák világában miféle biztonságról beszélhetünk? Kizárólag az erőszak - mint rendező elv - biztonságáról. A szemet szemért ősi és kegyetlen törvényéről. Ahol annál több a félelem és bizonytalanság. A megfoghatatlan sóvárgás és szeretetigény. Az alaktalan, éppen ezért mindig elillanó reménykedés. Véletlen-e, hogy a címadó írás éppen egy halálosan beteg fiatalember szalagra mondott vallomása?
Véletlen-e továbbá, hogy főként a könyv első fejezetében olvasható egyik-másik interjú ébreszt az olvasóban olyasfajta igényt, hogy tágítani, szélesíteni kellene a leszakadt, reménytelenségbe zuhanó társadalmi rétegek szemhatárát. Vissza