Notes from a Small Island

Előszó

Angliát 1973-ban, egy ködös márciusi éjjelen pillantottam meg először, amikor az éjféli komppal megérkeztem Calais-ból. Az érkezési területen húsz percig csak úgy pezsgett az élet: autók és teherkocsik özönlötték el, a vámosok tették a dolgukat, és mindenki a londoni út felé tülekedett. Majd váratlanul minden elcsendesedett, és úgy csámborogtam az alig kivilágított, ködbe és álomba burkolózó utcákon, akár egy 1930-as évekbeli amerikai krimiben. Csodás érzés volt, hogy csak magaménak tudhatok egy angliai várost.
Egyedül az aggasztott kissé, hogy láthatóan az összes hotel és vendégház bezárt már éjszakára. Elgyalogoltam egészen a vasútállomásig, hogy majd találok egy vonatot Londonba; csakhogy az állomáson zárt ajtó és sötétség fogadott. Ott álltam, töprengve, mihez kezdjek, amikor észrevettem, hogy az utca túloldalán egy vendégház emeleti ablakát televízió szürkés fénye világítja meg. Hurrá, valaki ébren van! Hát odasiettem, közben magamban megfogalmaztam az alázatos mentegetőzést a jóindulatú tulajnak késői érkezésem miatt, s vidám társalgás képe ötlött fel bennem, amelyben szerepelt: "Ó, hogyan is kérhetném, hogy ilyen későn vacsorával fáradjon miattam. Nem, komolyan... hát ha valóban nem bánja, akkor elfogadnék egy marhahúsos szendvicset nagy savanyú uborkával meg, mondjuk, mellé egy kis burgonyasalátát és egy üveg sört." A házhoz vezető kis út szuroksötét volt, én pedig mohóságom, valamint az angol küszöbök felőli tudatlanságom okán megbotlottam az egyik lépcsőfokban, és arccal zuhantam az ajtónak, táncra perdítve fél tucat üres tejesüveget. Az emeleti ablak íziben kitárult. Vissza

Fülszöveg

Bill Bryson húsz évig élt Nagy-Britanniában. Mielőtt angol feleségével és négy gyerekével visszaköltözött volna az Amerikai Egyesült Államokba, úgy döntött, hogy gyalog, buszon és vonattal még egyszer végigjárja a szigetországot. Szívében elnéző szeretettel az őslakosok iránt, kezében térképpel és jegyzetfüzettel hét héten át barangolt, míg végignézte, mi minden fog neki hiányozni a korlátlan lehetőségek hazájában.
Például a Blaenau Ffestiniog Vasúttársaság, amely egy lelkes amatőrök által fenntartott és működtetett magánvasútvonal - csak utazni nehéz rajta, mert a vonat mindig öt perccel azelőtt indul, hogy az utasokat szállító busz befutna, és a következő négy óra múlva megy csak. Vagy ott van Morecambe, a híres tengerparti üdülőhely, amelynek tíz kilométer széles öblében a nap tíz órájában csak sűrű, fekete sár van, mert erős az apály. Mégis, még néhány évtizede is tízezrek töltötték itt szabadságukat. Vagy Ashington, a tizenötezres bányászváros, ahol a napi tíz-tizenkét óra munka után a bányászok olvasókörbe, hangversenyre, színházba jártak, és (öltönyösen!) a helyi festők klubjába, és műveik a mai napig láthatók a helyi múzeumban, noha a bánya húsz éve bezárt.
Karosszékben megtett utazás, veszélytelen találkozás a számos különc angol közül jó néhánnyal, szerelmi vallomás egy országhoz - kalandra fel Bill Brysonnal! Vissza