A szeretet lélektana és bölcselete

Előszó

A régiek a szeretetről

A szeretet egyike azoknak az adottságoknak a földön, amelyeket Goethe Urphänomen-eknek nevezett. Valami olyan jelenség tehát a szeretet, amely az élet mélységeiből és ezen túl is, metafizikai mélységekből ered. Ma már nyilvánvaló, sőt szólamnak hangzó állítás, ha azt mondjuk, hogy a szeretet az élet lényegéhez tartozik. Mégis volt olyan idő a tudományban, amikor ezt a tételt kétségbevonták, úgy gondolták, hogy illúzió áldozatai vagyunk, amidőn azt az érzelmet, amelyre az emberi szív sóvárog, egyúttal ősinek véljük, tehát a fejlődés kezdetére állítjuk oda. Kezdetben csak az ösztönkielégülés lehetett, tehát a harc, a gyilkosság, a létért való küzdelem. Darwin tartotta ezt a harcot az élet ősi lényegének. A szeretet ezek szerint csak valami későbbi, másodlagos jelenség lehet a fejlődés során.
Darwin érdeme, hogy a küzdelmet az élet egyik jellegzetessége gyanánt felfedezte, de téved, amikor a küzdelmet, harcot az élet egyetlen ősi határozmányának tartja. Nála helyesebben látta a tényállást már Empedokles is, a Kr. előtti V. századnak görög filozófusa, mert azt tanította, hogy a világban két mozgató ok található, a vonzalom, kedvelés és a taszítás, viszály. Az élet lényegileg valóban egyfelől harc, küzdelem a létért és érvényesülésért. Másfelől azonban a rokonérzelem, jóság, szeretet, odaadás, közösségérzelem, együttműködésre való készség is mélyen és eredetileg a vitalitás mivoltában gyökerezik. Minden élőlényben megvan a vonzódás, a készség szeretetre és odaadásra, de megvan benne a vágy az érvényesülésre, mások túlszárnyalására is.
A szeretetet az élet ősi mélységei mindennél, a halálnál is jobban szankcionálják. Ebből a szempontiból kell eldöntenünk a feleletet arra a kérdésre is, amely könyvünk tárgya. Vissza