Norma

Előszó

A Norma nem az operarendezők álma. Igazi erejét többnyire a szépségében vélik felfedezni és ez a szépség, persze, zenei értelemben veendő.

Hagyjuk hát érvényesülni teljes pompájában és ezzel el is végeztük a dolgunkat - a gyakorlatban jól bevált tanács valahogy így hangzana. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat: hátha a szépség élvezetén túl olyan üzenetet is hordoz ez a mű, amely különös erővel képes megmozgatni a mai nézők lelkét. A próbák igazolták sejtéseimet: lépésről lépésre bontakozott ki előttünk a Történet, a legszélsőségesebb indulatokat és érzelmeket átélő ember története, aki szép lassan felörlődik e minden józan határokat átlépő önpusztító vergődésben. Ám épp e sötét belső erők elemzése és a megjelenítésükkel való küszködés során lepett meg váratlanul egy másik erő, amelynek jelenlétére addig nem fordítottam kellő figyelmet, pedig mindig is ott volt a történetben és a zenében. Csak meg kellett hallani, ahogy kiemeli a jelentéktelenebb mozgások káoszából és sugárzó Fénnyel, szinte vakítóan tárja elém. A megbocsátás nagy emberi gesztusa ez.

Norma, a hiúságában, szerelmében, anyai ösztöneiben megcsalt és sértett nő pokoljárása végén az opera legnagyobb drámai fordulatával eltér arról az útról, amin a gyilkos bosszú ösztöne hajtotta és nem megy rajta végig. Nem öl, nem enged a szemet szemért, fogat fogért ősi törvényének, nem illeszkedik az operairodalom és az emberi történelem hasonló szituációiban így cselekvő hősök sorába, hanem elveti példájukat és új példát állít. Ezért válhat ma a Norma minden muzeális szépsége mellett a legkorszerűbb üzenet hirdetőjévé és így alakult, hogy végül ez a Norma szinte észrevétlenül színházi álmaim közül egyike lett a legkedvesebbeknek. Vissza