Nők Lapja 1997. (nem teljes évfolyam) I-III.

Előszó

Senki sem tudta az okát, Róza opia-anyjo normális volt, a felmenői között sem akadt szellemi fogyatékos. Talán a születésekor történt valami, talán az anyja veszélyeztetett terhessége, vagy a fogó a „felelős", senki sem tudta kideríteni.
Csak annyi bizonyos, tompa ködben teltek Róza évei. Ezt a ködöt legfeljebb véletlenül járta ót némi fény, és csakis akkor, ha Róza valamely okból egy-egy kisbaba közelébe került. Csak találgatni lefietett, tisztában volt-e azzal, neki aligf^a lesz gyereke.
A szülészetre Márti juttatta be a szomszédból. Márti évek óta nővérkedett a csecsemők között, ismerte Rózát, és amikor kiakasztották a kapura a táblát. Takarítót felveszünk, némi habozás utón szólt a csalódnak. Kicsit tartott tőle, hogyan fogadják, de szorongósa alaptalannak bizonyult. Mártit megdöbbentette az a hóla, amely a mama szeméből sugárzott, és Róza még a héten elfoglalta az állást.
Sírós és gőgicsélés hangja szüremlett ki a folyosókra, amelyeken Róza nagyon lassan végighaladt a partvisnyélre tekert ronggyal, és ha valaki varázslat útján a lelkébepillantott volna, azt olvashatta volna benne: En, Róza, of^on vagyok.
Amikor mór több éve dolgozott ott, az anyja egyszer előhozakodott Mártinak titkos vágyóval, hadd nézzen végig Róza egy szülést. Akadozva adta elŐ, Márti kezében megremegett tőle a teáscsésze, de csak a fejét rázta, nem lehet, ezt nem, nagyon szívesen segítene, de ő egyszerű nővér csupán, és igen, sejti, milyen óriási dolog lenne ez Rózának, de - Jaj, a világért se szabadkozz, Mórtika, tette a kezét a kezére az anya, és a mosolya megint úgy ragyogott, hogy Mártinak be kellett hunynia a szemét. Az asszony arckifejezése ettől kezdve kísértette. Néha megjelent előtte ólmóban.
Egyszer beosztották ügyeletesnek szilveszterkor. Márti akkor gondolt egy nagyot. Meghívta Rózát. A lány nem felelt azonnal, de a szemében két sápadt lángocska gyúlt, nyirkos keze tétován meglendült, és Márti tudta: abban a félhomályos barlangban, amelybe a világ hellyel-közzel szivárgott be, a virsli és a majonézes krumpli átadta helyét a pucér kis lényeknek. December harmincegyedikén délután tehát Márti bekopogott Rózóékhoz, aki mór kabátban toporgott az előszobában. Az anyja a fejébe nyomta pomponos sapkáját, s ők útnak eredtek. Amikor odaértek, senki sem csodálkozott, hogy ketten jelennek meg. Hiszen mindketten a hózban dolgoztak.
Egy ideig nem történt semmi. Tíz órakor Márti végigjárta a szobákat, elvette a hőmérőket, gyümölcsteát vitt be, itt-ott felhangosí-totta a tévét, hogy ne kelljen felkelniük. Külön-
ben a nővérszobában nézték ketten a műsort, és ha Márti nevetett, Róza is göcögő hangokat adott ki. Róza egyébként még éjfél előtt elaludt. Kettő körül azután Márti is elszenderedett. De a csengőre azonnal felriadt. A vérében volt, nem létezett az a mély, álomtalan verem, amelyből ne ugrott volna elsőre.
Ott feküdt az asszony, az arca zöld volt, alig kapott levegőt. Csószár, villant ót Márti agyán, és rohant az infúziós állványért. Két szülőszobából hallatszottak az ezerszer ismerős, erőteljes nyögések. Az ügyeletes orvos öt perc alatt felmérte a helyzetet: a szülésznő mór „foglalt", szükség van Mártira, azonnal öltözzön be. Ő úgy izgult, hogy a szíve majd kiugrott a helyéről, de fegyelmezte magát. Tudta, most nem hibázhat.
Látott már néhány császármetszést, egyszer ő tartotta aló a tálat a kiemelt méhlepénynek. Mire a kismama elaludt, elmúlt a térdéből a remegés. Az orvos fel sem nézett, a szike rendben siklott a bőr újabb és újabb rétegeiben, az altatóorvos is szó nélkül dolgozott. Úgy félidőben megjelent a szülésznő. Fáradt volt, két szülésen esett túl. Márti azért ott maradt, sohasem lehet tudni. És egyszer csak felsírt a kicsi. Az orvosok távoztak.
Senki sem vette észre, hogyan került Róza a műtőbe. Meghúzódott csendesen az ablaknál. A szülésznő a babával foglalatoskodott, Márti a kismamával. A hóta mögül már csak az jutott el hozzá, ahogy a kolléganője felcsattant („ és egyáltalán: Kl MAGA?"}. Megfordult, és egy csapósra világos lett minden. Márti a szója elé tette egy ujját. A kismama úgysem tért még magához, majd ők ketten figyelnek nagyon. A szülésznő a homlokát ráncolta. Róza kinyújtotta a kezét a csecsemő felé, közben gügyögött. Kérlek, világított Márti szeme. És amikor bekövetkezett az, amitől a szülésznő, és minden mós esetben Márti is sikongatni tudott volna, nem akadályozta meg egyikük sem. Róza a bebugyolált kis teremtés aló nyúlt, hangosan szuszogva magához ölelte, és elindult az ablak felé. A két nő ugrásra készen, óvatosan követte. És a lány, aki a cipőjét sem tudta egyedül befűzni, megmutatta a babának a hajnalt. „Látod", motyogta alig érthetően, „kez-dő-dik."
Márti két nappal később ment újra dolgozni. A kismama aznap evett először, jól érezte magát, a csecsemő mellette szuszogott. Márti rájuk mosolygott. „De szép. Na és mi a neve a kicsinek?" Az anya megigazította a csöppnyi takarót, , és azt felelte: „Róza." O Oí-^
« <
I
„ÉS A LÁNY, AKI A CIPŐJÉT SEM TUDTA EGYEDÜL BEFŰZNI, MEGMUTATTA A BABÁNAK A HAJNALT."
M

NŐK LAPJA összeállítás
-j- áltozunk. Ha akarjuk, ha nem. Elég a tükörbe nézni, Hp/ hogy szembesüljünk a legszembetűnőbb változással, amelyet az idő múlása okoz. Kezdetben nagyítóval is alig látni meg az első szarkalábakat, később meg legszívesebben a Vidám Park elvarázsolt kastélyában állnánk az elé a tükör elé, amelyik a valóságnál kisebbnek mutat mindent. Szerencsére, azért az évek múlásának kedvező hatása is van, okosabbak, megfontoltabbak, tapasztaltabbak leszünk, megmosolyogjuk egykori önmagunkat, aki butaságot butaságra halmozott, s ma már pontosan tudjuk, mikor mit kellett volna tennünk.
Változnunk kellene. Ez már egyáltalán nem olyan magától értetődő. Nem mintha nem lenne kedvünk hozzá, sokkal inkább a bátorságunkkal van baj. Garmadával jönnek a kérdések: Mit? Hogyan? Mennyibe kerül? Meddig tart? Mit szólnak hozzá? Jő kérdések ezek, de magunk is tudjuk, hogy legtöbbször csak kibúvót keresünk. Mert az önfeláldozás győzedelmeskedni látszik a vágyainkon. Mi, nők ugyanis hajlamosak vagyunk a márírom-ságra. Talán magunk is elszömyülködnénk, ha egyszer összeszámolnánk, évente hányszor mondunk le egy új holmiról, egy jó könyvről, egy kis nassról, mert kidobott pénznek tartjuk, hasznosabb helyet is találunk neki a költségvetésben. Úgy véljük, a lemondással járó áldozatot mindig nekünk keli meghoznunk.
Legelőször is tehát a szemléletünkön változtassunk! Ne legyünk önzők, hiszen az csúnya tulajdonság, a feltétel nélküli önzetlenséget viszont nem engedhetjük meg magunknak. Megérdemeljük, hogy odafigyeljünk magunkra.
Hosszúra nyújtottam a mondókámat, de időt akartam hagyni arra, hogy mindenki önmagára ismerve kicsit a lelke mélyére nézzen, és szülessen meg a dac: tényleg, miért ne változtathatnánk meg önmagunkat?! Ötleteket szeretnék adni ehhez, elsősorban olyanokat, amelyek megvalósításához inkább kedv, határozottság és kitartás kell, mint pénz.
A HIÚSÁG HASZNA
Olyan jó szívvel írnám - és rohannék máris a találmányi hivatalba -, hogy megtaláltam az örök ifjúság receptjét. Belátható időn belül azonban csak a lelkünkben maradhatunk fiatalok, a bőrünkben nem. Jó, jó, de egyáltalán nem muszáj annyinak vagy netán még idősebbnek látszani, mint ahány évesek valójában vagyunk,
Barbara amerikai, egy hivatalos úton ismerkedtem meg vele. Negyven elmúlt már, két tinédzser lány édesanyja, és egy világot behálózó cég marketingosztályán dolgozik. Ő mesélte el, hogy a második szülés után már nem tadta leadni a felszedett kilókat. Egy ideig próbálkozott a fogyókúrával, aztán feladta. A mozgásán és a gondolkodásán is érezte, hogy lelassult, de leginkább a hiúsága sínylette meg a súlyfelesleget. És ez volt a szerencséje, mert nem tudta elviselni, hogy már nem fordulnak meg utána a férfiak. Eleinte nehezen ment, hogy hetente háromszor reggel fél hatkor az erősítő te-
remben legyen, aztán hétkor együtt reggelizzen a családdal, nyolckor pedig az irodájában üljön. Ám rövidesen létszükségletévé vált a sportolás, belebetegedne, ha többet nem mehetne. Azóta ismét karcsú, a harmincnyolcas méretű ruha olykor még bő is rá, kiegyensúlyozott és jókedvű.
Szinte hallom, ahogy azt mondják erre: persze Amerikában könnyű, mennyivel jobb ott az élet. Ebben igazuk is van, de ha
Ma már pontosan tudjuk, mikor mit kellett volna tennünk.
egyenes arány állna fenn a kettő között, akkor az ottani nők kövérek, elkényelmesedettek lennének jódolgukban. Nemcsak a jóléten múlik tehát, hanem azon is, mennyire akarunk fittek, csinosak, nőiesek maradni a sokadik X-en is túl. Az elhatározás már fél győzelem.
Idehaza is rengeteg klub működik, ahol lehet testre szabott program alapján erősíteni, van aerobic, callanetics. Érdemes több helyütt is érdeklődni, nagy eltérés lehet az árakban. Kibúvónak pedig nem jó, hogy ezeken a helyeken csak a legdrágább, legdivatosabb felszerelésben lehet megjelenni. Tapasztalatból tudom, hogy jó oda bármilyen sportöltözék, csak kényelmes legyen. Az is csak álindok, hogy majd tornázunk otthon. Egyedül unalmas, és túl könnyű feladni.
A JÓ FODRÁSZ ARANYAT ÉR
Elnézem a házi használatra szóló hajfestékek reklámjait, és elképzelem, ahogy egyszer szőkén, máskor vörösen vagy feketén libbenek ki a fürdőszobából. És ezt ma már egyáltalán nem tartom lehetetlennek. Emlékszem azonban arra is, hogy mennyi álmatlan éjszakát okozott, amíg először elszántam magam a szőke melírre. Aztán jött a satírozás, attól még több eredeti színű hajszálam tűnt el, két hónap óta pedig már festik tövétől a hegyéig az egészet. Talán a kelleténél fokozatosabb volt a változás, de élveztem minden egyes szakaszát.
Egy jó fodrász amúgy is nemcsak a haj mestere, hanem a léleké is. A rossz vágás, elrontott dauer vagy festés hetekre elrontja a hangulatunkat is. Tudom, nehéz a megszokotton változtami, új fodrászt keresve hűtlennek érzi magát az ember. De ennyit érdemes vállalni. És ne hivatkozzunk arra, hogy csak a sztárfodrászok tudnak jól hajat vágni. Sok jó fodrász van. Ha szembejön az utcán egy hölgy, akinek tetszik a frizurája, nyugodtan kérdezzük meg tőle, kihez jár.
RUHAMUSTRA
Nem akarok elveszni a külsőségekben, de az öltözködés is fontos, ha látványos változást szeretnénk elémi. Hány hölgyet hallottam már panaszkodni, hogy annyi ruhája van, akár butikot is nyithatna, mégsem talál köztük olyat, amelyben jól érezné magát. Persze, hogy nem, amikor azt sem tudja, mije van. Ildomos tehát olykor leltárt tartani a ruhásszekrényünkben.
Azokat a darabokat, amelyeket az elmúlt egy esztendőben egyszer sem vettünk fel, valószínűleg már nem is fogjuk. Felesleges őket tartogatni azzal, hogy majd egyszer átszabjuk, vagy idővel Vissza