Nógrádmegyei szabadrajzú himzések

Előszó

Nógrádmegye községeinek ma is eleven, sokrétű viselete, szőttese, hímzése a magyar nép műveltségkincsének sajátos színfoltja. A változatos nógrádi táj, a hegyek-dombok között települt kisebb-nagyobb faluk hűséges őrzői és továbbadói a közös sorsban alakuló művészi munkának.
A törökdúlás Nógrádmegyét sem kímélte meg, meglassította, sőt sokszor visszavetette népéinek fejlődését és módot adott arra, hogy az elnéptelenedett községekbe szlovák telepesek kerüljenek. Ezek egy része a magyarokkal keveredve elmagyarosodott, más része a mai napig megtartotta sajátos nemzeti jegyeit.
Gazdasági elmaradottságát csak a 18. század derekától kezdi leküzdeni a megye: a mesteremberek száma ekkor indul növekedésnek, javul kereskedelme, szaporodnak a vásárok. Juhtenyésztésük virágzásnak indul s egyre több szőlőt telepítenek. A megye, ha lassú ütemben is, de bekapcsolódik a magyar kapitalizmus fejlődésébe. Ebben az időben létesülnek az üveghuták, sőt 1767-ben posztógyár is (Gács).
A palóc viseletről szóló egykorú leírások híven tükrözik vissza ezt az állapotot. Szeder Fábián írja a „Tudományos Gyűjtemény" 1819. évfolyamában a következőket:
"Ami a viseletet és ruházatot illeti, az öregebb férj fiak magosabb, a fiatalabbak alacsonyabb süveggel födik fejeket. A kalapok is szokásban vannak már, miólta a süvegesek megritkultak ... Nyakravalót csak nagyobb napokon viselnek a hetyke ifjak; másként arra senkinek sincsen szüksége. Csuha, kankó (szűrposztó kabát), bocskor a közönséges mindennapi öltözet; újjas, de többnyire újatlan ködmönt, és botkát (topánkát) többet látni, mint nadrágot, és csizmát... A fejérszemélyek közt az asszonyoknak ökölnyi nagyságú finom gyolcs kontyok vagyon, melly gyakorta csipkés, és kivarrott; a leányok szint akkora sík aranyos pártát viselnek, mellyről, valamint a fiatalabbak kontyaikról, több féle színű, egy rőfnyi galondok vagy pántlikák lógnak lefelé. Melly kezkenyő nincs szokásban, a mellynek tisztesség okáért való behozásán a lelki pásztorok igyekeznek. Ezen mezítelenségeket midőn a Szentegyházba mennek, úgy rejtik el, hogy az idősebbek keszkenyővel, a fiatalok pedig finom fátyollal kötvén be fejeket, annak szegleteiből és végeiből mellytakaró is kikerül. Ezen alkalmatossággal a leányok fél rőf szélességű és három négy rőf hoszszaságú hímes rojtos kendőt tesznek vállaira. A garálizson vagy hamis gyöngyön kívül fojtókát is viselnek nyakokon. Ez keskeny fekete bársony pántlika, és ezzel a hiúbbak, hogy pirosabbak legyenek, igen megszokták nyakokat szorítani. A véneket kivévén, karon alól érő fodros ingben vágynák télen is minnyájan a templomban... A sárga vagy piros csizmát sáros időben mind addig viszik hónok alatt, méglen ollyan helyre nem érnek, hol azt minden kár nélkül felhúzhatják...
A fejérnépnek különös foglalatossága a vászony készítés; azért nem igen látni házat, mellyben szövő szék ne állana. A Váczi vásárokon a sok czérnát, vásznat, és a számos megvarrott fejér ruhát a palócz aszszonyok árulják. Sőt a gyapjút is megfonyják és meg szövik ruhának férjfiaik számára..."
Pintér Sándor a palócokról írt és 1880-ban megjelent könyvében külön fejezetben szól a nógrádi palócok ruházatáról. Kitűnik ebből a viselet változása és a viseleti darabokon a díszítmény, a hímzés alkalmazása. A férfiak ruházatáról a következőket mondja:
"A test nélkülözhetetlen takaróját képezi: az ing, mely rendszerint saját ,fehérbelyi népje' által fonatik, szövetik és varratik. Az ing alkatrészei: gallyér - páha - inguj - kézelő és ingderék. A második és utolsó darab: a lábra való (gatya). Ez minél vékonyabb szálú fonalból van szőve és minél bő - vebb szárú, annál jobb módra mutat... A lábravaló alkatrészei: korc - ereszték - ülep és szár; a szár mindkét alsó széle 'mesterket' (=mesterkélt) és rojtozott, a korc úgy elől, mint hátul sűrű ráncba van szedve." Vissza