Hernyó (dedikált példány)

Fülszöveg

AZT MONDJÁK, az emberek szeretik az igaz történeteket. Azt mondják, azért szeretik, mert ezekben a sztorikban az élet sokkal reálisabban tükröződik vissza. Ahogy dédnagyapám is megfogalmazta egyszer: „Fiam, ebben a mesében biz' benne volt az élet minden sava-borsa." Nos, én nem tudom, mindez igaz-e, de tény, hogy engem is jobban megfognak azok a történetek, amelyek valós eseményeken alapulnak. Van valamilyen mágikus erő bennük, amelynek nem tud ellenállni az ember. Nem tud és nem is akar szabadulni tőle. A mi történetünk bizonyára nem hétköznapi, de nem ezért különleges, és nem ebben rejlik az értéke. Egyáltalán nem. Hanem abban, hogy amit átéltem a barátaimmal, olyan köteléket font közénk, amelyet semmi és senki sem téphet szét. Sem az idő, sem pedig az emberek. És ez fontosabb és értékesebb mindennél. Apám szerint az emberi érzések törékenyek. Az idő nemegyszer kimossa őket szívünkből, s csak halvány nyomok maradnak utánuk. Olyanok, mint megfakult fotókon az elmosódott alakok, amelyekről már senki sem tudja, kit ábrázolnak. De azt is mondta, néha-néha megtörténik, hogy mindent megőrzünk, és azt semmi sem szakíthatja ki a lelkünkből. „Noel Pétert tulajdonképpen nem ismerem; soha nem láttam, mindössze néhány e-mailt váltottunk. Mégis el tudom képzelni, milyen fickó lehet - mégpedig könyve alapján. A könyve alapján, amelynek lapjain Danny Boyle és Guy Ritchie halványabb kontúrokkal, ugyanakkor mégis plasztikusan megrajzolt alakjai adnak egymásnak randevút, s amelyben London kevésbé barátságos, árnyékosabb arcát mutatja felénk. Ezek alapján úgy képzelem, Noel Péter lehet a tótkomlósi Ewan McGregor." Vissza