Nincsenek messze a mezők

Előszó

Az olvasóhoz
A hajó ott horgonyzott még mozdulatlanul a kikötőben. Óra volt már hátra mindössze az indulásig. Az ötvenezer tonnás tengerjárón a födélzet korlátjának támaszkodva huszonnégy ember állott. A vizet, az előttük elterülő várost és a messzeséget nézték. Ez a huszonnégy ember - 1920 márciusát írták - úgy találta, nincs keresnivalója többé azon a területen, amelyet a civilizáció és a kultúra Európa néven ismert és Európának nevezett. Ez a huszonnégy ember nem hazát és földrészt akart cserélni, amikor erről a kis darab magyar földről elindult. Az életet kereste. Az igazság nagy ábrándját hajszolta, amikor a kalanddal a maga részéről külön is meg akarta bélyegezni azt a lelkiismeretlen és kegyetlen végzést, amellyel a győzők halálraítélték nemzetüket. Vissza

Fülszöveg

Ez a kötet néhány úgynevezett kis regényt tartalmaz. Az író nyilván ötletszerűen állította össze ezeket a különös és sajátos írásait. Különösnek és sajátosnak kell neveznünk ezeket a regényeket, mert látszatra bármennyire elütök is egymástól, valamennyi adatot szolgáltat a nagy író munkásságának jellemzésére. Felületes szemlélettel kalandregénynek minősíthető mű vezeti be a kötetet, amely után egy másik könnyebb fajsúlyt játszó történet következik, hogy fokozatosan vigye előre az olvasót azon az úton, amely az irodalom örök és kiapadhatatlan ősforrásaihoz vezet.
Az első világháború utáni idők lobogó lelki zavarait eleveníti meg Bibó Lajos egyik itteni regényében, amikor néhány Délamerikába vetődött hontalanná vált tiszt számkivetettségén keresztül föltárja annak a kataklizmának a mélységeit, ahova az európainak nevezett civilizáció és kultúra került. Harc itt is, ott is, harc mindenütt a földön, folytonos és soha véget nem érő küzdelem a természetben: az eleven és holt világ gyakran alig észrevehető gigantikus nyugtalansága a teremtés törvényével megszabott egyensúlyért és rendért. Nincs megállás és nincs pihenés soha. A legázolt fű ismét kisarjad, a megölt gondolat helyébe új eszme lép, az elhanyatlott egyes ember nyomán már ott halad a fölkelt új nemzedék. Erről beszél ez a mű és ugyancsak ennek a kozmikus jelenségnek egy világosabb és derűsebb pillanatát vetíti elénk a második írás: a vidéki magyar égi tájat, egy drámainak induló és napfényes idillbe kitáruló izgalmas meséjű, rohanó cselekményű igaz történettel.
Mint a magyar néplélek legkiválóbb ismerője, a magyar puszták legavatottabb és leghatalmasabb szavú költője, a végtelennek tetsző rónaság zordonabb csöndjébe kiáltja bele havát oldallal hátrább, hogy egy örökre letünt világba vigyen magával bennünket és idézze az utolsó nomádokat, akiket az örökségképpen kapott messzi keserv és vágyakozás hajtott ki annak idején az irdatlanba. Az anyaföld és a meghajszolt emberi fájdalom fölgerjedt robogása dübörög itt a nagy puszták fiainak öldöklő gyermeki szeretetében.
Három elferdült emberi sors kisértetiesen félelmetes válságai mögé világít be az író következő regényben. Egy világcsavargó suta óriás a hőse ennek a lélekzetelállítóan izgalmas regénynek, aki hisz a lélekvándorlásban. A három végkép elfajzott nyomorult ember egy elhagyatott vasúti elágazó állomásának éttermében virrasztja a sötét és reménytelen éjszakát. Alkohol és mind a három testében és agyvelejében és amikor elkövetkezik a látomás órája, az óriás rámered üres pálinkás poharára és halkan mondani kezdi, miért hagyta el annakidején Néró Rómáját, miért árulta el Leonidászt, miért ölte meg Caesart, hogyan halt meg Dantonként a vérpadon és hogyan tért meg keresztre feszítve Diomaszként a Koponyákhegyén az ugyancsak keresztre feszített Jézus - a földi létben - utolsónak szánt megértő és megbocsátó szavára.
"Nincsenek messze a mezők" a címe a soron következő regénynek. Bibó Lajos itt mintha összegezni kívánná mindazt, amit az írói virtuózitás és költői fölemelkedés egyetlen műben összpontosíthat. Lüktető és vésztüzeket gyujtodráma az alkotás, ennek ellenére nyugodt, széles mederben - szinte nesztelenül - tovahömpölygő próza az egész, amelyben a föld elsőszülött gyermekeinek örök nagy szerelme mutatja az utat, amely a szenvedő és boldog embert önmagához és Isten immáron elvitathatatlan fölérzéséhez eljuttatja. Vissza