Nincs menekvés

Előszó

Az a regény, melynek tervét - folytonos nehéz viszonyokon át - magamban dédelgettem, külső tetteiben mutatná az embert, felzsúfolt erői roppant hódításaiban, a lelke csak az izmain át villanna elő. Hálaének volna, hogy van munka, szenvedés, jóság s embereket egybeölelő diadalmas hit De előbb ettől a halottól kellett megszabadulnom. Bármilyen nagyobb munkába kezdettem, elémbe került, megakasztott. Előbb vele kellett számolnom.
Semmiképen sem önéletrajz ez a rövid regény. Hősének lelkialkata, útjai tőlem idegenek. Csakhogy éppen olyan tájakon szerepeltetem, melyeket szeretek. És mégis a megszállás erejével állt újból meg újból előmbe, mégis az én életemből való. Az örök szomjúság nagy szomorusága panaszol ki belőle.
Nem akartam semmiféle miliőt festeni. Az egész regény egyetlen tömör pszichológiai mondat, egyetlen egy alannyal és egy tárggyal. Vergődő hősének agóniája és halála. Minden egyéb csak annyiban van, amennyiben ennek az agóniának az eleme.
Százötven év óta azt szokták rikoltani a szerzők, hogy újat, újat nemzettek. Én most újból elolvasva ezt a regényt, látom, hogy mennyi tizennyolcadik század van benne. A tizennyolcadik század második fele, mikor már szembe is mertek fordulni az emberek az életbetegségükkel s rádermedt szemmel meg merték figyelni egyes folyamait.
Semilyen tételt, semmiféle véleményt nem állítok fel, nem védek ebben a regényben. A benne esetleg előforduló ilyenszerű dolgok csak mint a hős betegségének tényezői jöhetnek számba. Egy beteg lélek szintézisét adtam, ennyi az egész. A mult iránt nincs tiszteletlenség, a jelen iránt nincs gyűlölet benne. Egy haldokló van benne, aki aztán meghal. Az egyetlen lira, amit én adok hozzá: a szánalom.
Ungvár, 1917.
Szabó Dezső. Vissza