Niké naplója

Előszó

„Még sohasem tartoztunk úgy össze, mint most a közös legnagyobb fájdalmunkban. A ránk szakadt sötétségben leveled minden sora a mi lelkiállapotunkat ismétli: ott lenni, ahol Ő van, nem ebben az üres reménytelenségben, Neked ott egyedül, sebesülten, nekünk itt öreg, fáradtan verdeső szívvel. De nem bírunk abba belenyugodni, hogy Ő nem ,élc, hogy nem teljesíthette feladatát. Ha meghalt is ,élc és velünk van. Csak visszahúzódott a fizikai, nehéz, gyötrő létből az Eszme világába a Mindenható terve szerint, hogy onnét vezessen minket - ahogy Te is írod -, hogy jobbak, igazabbak, tisztábbak legyünk és szeressük egymást fizikai elválasztó szerkezetünk ellenére. ,E világon ugyan szorongástok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot" - ez Jézus üzenete és Ő Jézus szívének egy hozzánk küldött sugara és nem fog elhagyni minket, ha mi nem hagyjuk el. Ebbe a sugárba fogódzunk meg, édes Lacikánk, ez köt minket szorosabban össze."
Niké édesanyja írta nekem ezeket a sorokat 1957 december 5-én.
Amikor életemben először, 1945 július 27-én, megláttam Nikét, azonnal hatása alá kerültem annak az akkor megmagyarázhatatlan kisugárzásnak, amely lényéből áradt. Ezt éreztem állandóan az elmúlt tizenkét évben, amit vele töltöttem és érzem ma is, amikor testi valóságában már nincs mellettem. Ez volt legnagyobb értéke. Sugározni, ragyogni csak az tud, aki tiszta és gazdag bensejében. Niké gondolatvilágának központjában csak egy kérdés lángolt: feltárni az élet lényegét sallang, képmutatás nélkül és eszerint élni. Ahogy édesapja, Sebasta Ottó tette. Vissza