Előszó
Nem akarom túllihegni a dolgot, de tisztára haldokoltam.
Mégis hogyan kerültem ebbe a helyzetbe? Miért feküdtem a
hátamon, és kapkodtam levegőért, miközben egy árnyalak fö-
lém magasodott és a küzdelmemet figyelte?
Igaz, amit mondanak. Életének utolsó pillanataiban valóban
lepereg az ember előtt az élete. Az enyém nem volt egy nagy
durranás, amíg Spatulába nem költöztem. Attól fogva viszont,
az utolsó néhány hónapban minden megváltozott. Majdnem
túl sok dolog is történt velem - mindenesetre több, mint amit
egy átlagos tinilány el tudna viselni. Stephfordy Mayo tisztára
kicsinált, csak mert szerinte vonzom a bajt.
Oxigénhiányos agyamban összemosódtak a cikázó emlék-
képek. Az egyik pillanatban még a suli ebédlőjében ettem, a
másikban már egy székhez kötöztek. Hangzavar töltötte meg a
fejem - az egyetlen zaj, amit felismertem, az életemre törő ször-
nyeteg vihogása volt. Még egy ugrás, és már az ágyam szélén ül-
tem, mellettem pedig a szerelmem, aki a tenyerét csúsztatta a
combomon egyre feljebb és feljebb.
De nem élvezhettem ki a pillanatot, az emlékeim tovább ka-
varogtak, újabb képek villantak fel: erdőben bolyongó zombik,
akik meg sem akarták enni az agyamat, egy angolóra, ahol
újra és újra Shakespeare-t tanultunk, egy férfi, aki farkassá változik,
egy rakás pattanásos gyerek, akik a ruhámat rángatják.
Vissza