Népvilág

Előszó

Részlet:

Mások a költészetet az égben keresik, mi keressük azt a földön. Máskor a költő tanította a népet, most taníts te engem, lelkem hajlamaitól ölelt nép! . . . Jöjjetek elém ti rétek, mezők, délibábos rónák, csendes fehér házak, pusztai karámok; - álljatok ki vidám piros lánykák házaitok ajtajába, gyújtsátok meg a mécset a fonóházban, hadd álljanak a legények leskelődni ablakaitok alá; kelepeljetek szorgalmas vízi malmok a holdvilágban rezgő folyam tükrén, mikor a fehér ruhás molnár az ablakon kihajolva, csendesen hallgatja a távozó hajósok tülkölését; - hintsétek be az utczákat frissen kaszált fűvel, rakjátok ki illatos jegenyeágakkal, midőn az úrnapi zászlókat ünnepélyes menettel körülhordják; hagyjátok szólani a zenét, rikoltozni a tánczolókat, sírni a menyasszonyt, örülni a vőlegényt a menyegzőben; - lássalak benneteket, ti a szabad égnek fogadott fiai, jó kedvű pásztornép, gulyások, csikósok szellő paripákon, regényes, magányos csárdákat látogatva. Tűnjetek fel előttem ti széles városok, boldog házaitokkal, tornyos szentegyházak, miknek ablakain át a hívek harsogó éneke zeng elé, míg a küszöbben eklézsiát követő hajadon siratja letépett koszorúit. . . !
Hadd gondoljak vissza mind azon víg és kedélyes, szomorú és elgondolkodtató regékre, adomákra, eseményekre, miknek homályos emléke a régi jó időkből lelkemben fenmaradt; események, minőkkel naponként találkozunk az életben: oly egyszerűek, oly igazak s mégis oly érdekesek; szájról szájra adott regék, minőket kedélyes rokkapörgés mellett beszélnek el egymásnak félénk leányzók, oly aggasztó tartalmúak, hogy mese végeztével szintve körülnéz a hallgató, hogy nem áll-e háta mögött az ijedelmes regealak? Vissza