Népi iparművészet 1953-1973

Előszó

A látogató ezúttal nem hagyományos népművészeti, helyesebben népi iparművészeti kiállítást lát, hanem szemelvényeket abból a munkából, melyet a kiállítás gazdája, a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetsége (HISZÖV) az elmúlt húsz év alatt a magyar népművészet nagy eredményeinek átmentése terén végzett. 1953-ban, amikor a párt és a kormányzat életre hívta a HISZOV-öt, egyik feladatát abban jelölte meg, hogy tömörítse szövetkezetekbe az országban még nagyobb számban tevékenykedő szövő és hímző asszonyokat, fazekasokat, faragókat és más népművészeti ágakban dolgozókat; teremtse meg számukra a nyugodt munka lehetőségét, és szervezze meg alkotásaik folyamatos értékesítését. A két évtized alatt elért eredmények egy részéről és néhány fontosabb állomásról természetesen úgy számol be a kiállítás, hogy a gondokat és nehézségeket, melyek a feladat teljesítése közben nem csekély számban adódtak, nem tükrözi. Éppen ezért - úgy gondoljuk - ezekről is érdemes, de kell is, néhány szót szólanunk. A népművészet hagyományait őrző területek már a századfordulótól kezdve egyre kisebb szigetekké zsugorodtak, és az elhalási folyamat a két világháború között felgyorsulva a végéhez közeledett. A legfelsőbb vezetés jól látta, hogy a szövetkezeti mozgalom keretében a szívósan továbbélő kevésből új alkotó feltételek megteremtésével a népművészet hagyományaiból sok érték átmenthető. A nagy körültekintést és kitartó munkát igénylő feladat ellátására hívták életre a HISZÖV-öt. Végigtekintve az eltelt húsz év ilyen irányú munkáján, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy nem a szövő és hímző asszonyok szövetkezetbe tömörítése, nem az országban még szétszórtan dolgozó fazekasok és faragók egybegyűjtése volt a munka neheze, de még talán az új út, a helyes irány megkeresése sem, hanem az állandó küzdelem az értetlenség és a kétkedés ellen, mely a munkát a legkülönbözőbb oldalakról érte és éri még ma is. Nem feladatunk rövid tájékoztatónkban azokkal az unalomig ismételgetett érvelésekkel vitázni, melyek lényege végső soron abban foglalható össze: a népművészet hazánkban is, mint szerte Európában, a gazdasági-társadalmi átalakulásoknak megfelelően elhalt, továbbélésének létalapja nincs, és ami átmentése érdekében történik, nem más mint ismétlés, másolás, mindaz, ami a szövetkezeti termelőmunka keretében létrejön - művészi érték nélküli közönséges kereskedelmi áru. Igy hangzik az érvelés a népművészeti és háziipari szövetkezetek munkája ellen. És mit mutat, miről szól a való élet? Ahhoz, hogy ezt kielégítően érzékeltetni tudjuk, két, még a népművészethez kapcsolódó kérdésről kell előbb szólnunk. Az első az alkotók kérdése. A múltban kétfajta népművész volt: az alkalomszerűen dolgozó és a hivatásos. Alkalomszerűen dolgozók voltak például a szövő és hímző asszonyok, a faragók stb., míg hivatásosok voltak a nép számára dolgozó kisiparosok, akik művészi értékű munkákat készítettek, mint például a szűcsök, szűrszabók, fazekasok, asztalosok, mézesbábosok, kékfestők stb. A szövetkezeti mozgalom keretében természetesen az első kategória eltűnt és csak elenyésző számban vannak olyanok, akik a szövetkezeteken kívül folytatnak művészi alkotómunkát. A másik és döntően fontos kérdés: kik számára dolgoztak a múltban? A népművészet megjelölés már a választ is megadja: a nép számára, s a nép alatt ebben az esetben a parasztságot kell érteni. A két kérdésre együttesen tehát azt a választ kapjuk, hogy a népművészeti tárgyak létrehozói a parasztsághoz tartozó alkalomszerűen és a parasztságból származó hivatásszerűen dolgozók, akik munkáikat a nép, a parasztság számára készítették, és ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy mindig a helyi igényeknek és ízlésnek megfelelően alakították ki tárgyaikat. Nem lehet elég sokszor hangoztatni, hogy a népművészet éppen olyan történeti kategória, mint a művészetek bármely ága, így élettörvényei is ugyanolyanok. Vissza