Nemzetiség vagy kisebbség? (dedikált példány)

Előszó

Az első világháború után a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait a nagyhatalmak nemzetközi kisebbségvédelmi rendszerbe igyekeztek foglalni, amelynek a békeszerződések csak az egyik, de kétségtelenül a leglényegesebb elemét képezték. A békeszerződések mellett az egyes érdekelt államok részéről különszerződések, kétoldalú egyezmények vagy egyoldalú deklarációk is tartalmaztak kisebbségi jogi kötelezettségvállalásokat. Más kérdés, hogy e nemzetközi jogi kötelezettségvállalásoknak egyik-másik állam mennyiben tett eleget; annál is inkább, mert a garanciák rendszere könnyen megkerülhető volt.
Közép- és Délkelet-Európában a nemzeti-etnikai és az állami-területi határok a második világháború után még megközelítőleg sem kerültek szinkronba egymással; vagy azért, mert a győztes nagyhatalmak - az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió - érdekei ezt így kívánták, vagy azért, mert ez nem is volt érdekük. így a nemzetiségi problematika változatlanul időszerű maradt, sőt egyre égetőbbé vált.
Ezt a helyzetet felismerve - a legyőzöttek közé került - Magyarország kormánytényezői több indítványt is kezdeményeztek a nemzeti kisebbségi kérdés átfogó jellegű, nemzetközi jogi és belpolitikai rendezésére.
Magyarország miniszterelnöksége az Egyesült Nemzetek Szervezete 1945. június 26-án elfogadott alapokmányáról nemzetiségpolitikai tárcaközi értekezletet kezdeményezett, amelyre elkészült A San Franciscó-i alapokmány és a nemzetiségi kérdés című előterjesztés. Ezen indítvány mellett az Ideiglenes Nemzeti Kormány a magyarországi nemzeti kisebbségek egyéni-állampolgári és kollektív-nemzetiségi jogait átfogóan szabályozó rendelettervezetet, pontosabban: törvénytervezetet is kidolgozott.
Potsdam szellemisége azonban megpecsételte e két kisebbségi dokumentum sorsát... Vissza