Nemzeti kincsünk: a rovásírás

Előszó

1. A székely (magyar) rovásírás legelső említése - a 895-ös honfoglalás utáni évszázadokról van szó - 13. századi: Kézai Simon, aki IV. László királynak (1272-1290) volt az „udvari klerikusa", latin nyelvű Gestájában - 1282-1283 táján - azt írja, hogy az Erdélyben lakó székelyek "...a Blakokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják." Mai értelmezésben: Erdély magyarjai egy másfajta, tehát nem latin betűs írást is ismertek. Munkájában nem közöl egyetlen rovásjegyet sem: a mondatösszefüggés elárulja, hogy ő maga is csak hallomásból szerzett tudomást erről a sajátos írásfajtáról.
2. A következő két évszázadban megjelent munkák már az említett írástípus jellegéről is tudósítanak. Kálti Márk Képes Krónikájában (14. sz. közepe) ezt olvassuk: „Ezek a székelyek - azt mondja a krónika - kik a scythiai betűket még el nem felejtették, azokat nem ténta és papír segítségével, hanem pálczákra metszés mesterségével rovás módjára használják". A következő évszázadban, pontosabban 1488-ban Thuroczy János Krónikája élőbeszédben, szintén megállapítja: „Mert e(me) mi időnkben is ezen nemzet egy része, mely az ország erdélyi határain lakik, bizonyos jegyeket ró fára, s az eféle írásmóddal betűk gyanánt él." Thuroczy tehát - minden bizonnyal - látott is rovásemléket.
3. Az előző két idézet félreérthetetlenül utal arra, hogy a betűket „rovás módjára" használták, azaz metszették. Ezért ezt a fajta emlékanyagot feliratos (epigráfiai) „írásosságnak" nevezzük. A pontos meghatározást Jakó Zsigmondtól idézzük: „...a régi írásokkal kapcsolatos stúdiumok már a XIX. században különféle segédtudományokká differenciálódtak. A kőbe, ércbe vagy más szilárd anyagba vésett írásemlékek a feliratban (epigráfia) ...körébe kerültek át. A paleográfia önállóan ma már csak azokkal az emlékekkel foglalkozik, amelyeket íróvesszővel (stílus), írónáddal és írótollal (calameus vagy penna)... írtak." A székely (magyar) rovásíráshoz emlékanyag egy része feliratos, más része pedig paleográfiai. Ez utóbbit irodalmi vagy kéziratos emlékanyagnak is nevezzük. Megjegyezzük, hogy a legtöbb fenn maradt emlék és ábécé az utóbbi csoportba sorolható. Magunk - elvetve a nagyon sokféle, már-már áttekinthetetlen osztályozási kísérleteket - feliratos illetve kéziratos emlékekről beszélünk. Néhány eredeti feliratos emlékünk elpusztult már, ezek másolatokban maradtak fenn: ezt az anyagot is epigráfiainak tekintjük, hiszen eredetije, „előképe", mintája szilárd anyagba volt vésve. Vissza