Fülszöveg
Ceterum censeo...
A nyáron oly csendes környéket gyereklárma veri fel. Ismét megnyitotta kapuit az iskola.
„Ide, Árpi, nekem!... Ne a Holdba add!... Géza, te falábú!... El ne bénázd, Attila!"
A tíz-tizenkét éves fiúk „vérre menő" küzdelme képessé tesz arra, amire a profi játékosok unott játszadozása már régóta nem: beléfeledkezve követni a pályán folyó eseményeket. Mennyi tűz, tehetség és akarat! E kiskamaszok hátukra veszik az egész iskolaudvart, föl-le cikáznak, elesnek, fölpattannak, a góloknál fergeteges indiántáncot lejtenek. És közben állandóan kiabálnak, ahogy a torkukon kifér:
„Zoli, passzolj!... Ne önzősködj!... Csaba, menj, menj!... Egyedül vagy!... Gól!" Néha kibukik belőlük egy -egy erőteljesebb, masszív kifejezés, de ez nem feltétlenül a lelki érdesség jele. Csak azt jelzi, hogy tíz -tizenkét éves korban az emberfia kezdi birtokba venni a magyar nyelv teljes szókincsét.
Órámra pillantok. Nem szívesen, de próbálok elszakadni. Az iskola kapujánál még...
Tovább
Fülszöveg
Ceterum censeo...
A nyáron oly csendes környéket gyereklárma veri fel. Ismét megnyitotta kapuit az iskola.
„Ide, Árpi, nekem!... Ne a Holdba add!... Géza, te falábú!... El ne bénázd, Attila!"
A tíz-tizenkét éves fiúk „vérre menő" küzdelme képessé tesz arra, amire a profi játékosok unott játszadozása már régóta nem: beléfeledkezve követni a pályán folyó eseményeket. Mennyi tűz, tehetség és akarat! E kiskamaszok hátukra veszik az egész iskolaudvart, föl-le cikáznak, elesnek, fölpattannak, a góloknál fergeteges indiántáncot lejtenek. És közben állandóan kiabálnak, ahogy a torkukon kifér:
„Zoli, passzolj!... Ne önzősködj!... Csaba, menj, menj!... Egyedül vagy!... Gól!" Néha kibukik belőlük egy -egy erőteljesebb, masszív kifejezés, de ez nem feltétlenül a lelki érdesség jele. Csak azt jelzi, hogy tíz -tizenkét éves korban az emberfia kezdi birtokba venni a magyar nyelv teljes szókincsét.
Órámra pillantok. Nem szívesen, de próbálok elszakadni. Az iskola kapujánál még visszanézek, ám az ovális névtábla előtt földbe gyökerezik a lábam. Az intézmény körfelirata azt hirdeti, hogy ez bizony itt nemzetiségi iskola, mégpedig szlovák tannyelvű.
Az egyik srác időt kér, futva közeledik felém, elsurranna mellettem, föl a lépcsőn, de megállítom.
- Te vagy, ugye, a Csaba?
- Nem, én Zoli vagyok Futballedzőnek tetszik lenni? Nem ábrándítom ki.
- Jó a mozgásod. - mondom - Mind ügyesek vagytok!... Bemutatnád innen őket, kit, hogyan hívnak?
Zoli készségesen mutogat.
- A Csaba az, aki most a cipőfűzőjével bajlódik. Az a mackós mozgású, Árpi. A kis szőke, ott, a Géza Igen, igen. Mind ide, a szlovák tannyelvűbe járunk.
Zoli magától értetődő természetességgel magyarázza, ami minden, csak nem természetes, és magától értetődő. Hogy szlovák gyermekeket Árpádnak, Gézának, Atillának, Csabának és Zolinak neveznek. Hogy szlovák gyermekek magyarul örülnek és szitkozódnak.
Búcsút intek. Előbbi jókedvem párává lesz...
Egyébként az a véleményem: Autonómiát, és kettős állampolgárságot minden határontúlinak!
Vissza