Nyugat 1932. január 1.

Előszó

Részlet:
"Ahogy végignézek ezen a közönségen, s látom ezt a sok viruló fiatal arcot, ezt a friss virágoskertet, szinte természeti tüneménynek érzem, hogy a Nyugat-estéknek ugyanez a közönsége huszonöt év óta.
Negyedszázad alatt még a fa is megnő s vastag törzse riadt háncsot, koronája állandó sátort ereszt, de a mi közönségünk nem öregedett meg. A legelső Nyugat-esten, amelyet 1909-ben tartottunk, mintha önök lettek volna jelen. Igen, akkor is volt egy csomó érett fej, jó sok időszántotta arc, akik üde érdeklődéssel néztek szembe velünk és ifjúi lélekkel figyelték, mit hoznak az estek ifjú énekesei, milyen új dalokat s milyen új igazakat: ahogy ma is tele vannak hintve a velünk öregedettek ezüst színével a rózsás ifjúság sorai.
A Nyugat kezdettől maig az ifjúság gyűlőhelye volt. Ifjú szellemek viaskodótere, ifjú gondolatok villogó és szikraverő ragyogása, a költészet és művészet mindig ifjú és mindig bátor és soha el nem lankadó varázsa...
S ez a különös lelkiség szinte szemben áll azzal, hogy a Nyugat koronként észreveszi az évek múlását, holott a Nyugat sohasem bujt a megtett kötelesség sánca mögé, a Nyugat mindenkor a jelen pillanat felszökő sugarával vágyott megkapni a ráfigyelőket. S ez a vágy egy-pillanattá torlasztja össze a huszonöt évet s megcáfolja az időt.
Az időt, ami szemléletünknek egy formája: mi a szemléletnek ezt a formáját nem vettük tekintetbe. Mi csak azt a formát akarjuk, hogy a művészet örök és a művészet mindig a jelenvaló pillanat.
Ha erre a huszonöt évre vissza kell tekintenem, nem tudok egy pragmatikus históriát írni. Nem tudom azt mondani, hogy kezdődött ekkor és ekkor, folytatódott így meg így s eljutottunk ide, ahol ime vagyunk..."
Vissza