Hajlék 1944. január

Előszó

A magyar építészet, - akár az irodalom, a színház, a festészet vagy a szobrászat - nem „szakmai magánügy Minden elkülönülés előbb utóbb sorvadást okoz, a virág elhervad, mert fejlődéséhez atmoszféra, kritikai légkör, az életet mozgásban tartó szellemi, társadalmi erők folytonos beömlése szükséges. Építészetünk hosszú ideig elzárkózott az alkotókat éltető magyar szellemi légkörtől. Csak egy irányból kopott belső hatásokat: az építtetők felől. Tudjuk, ez a befolyás nagyon kártékonynak bizonyult; éppen azokat a hatásokat közvetítette, amelyek a kifáradt vezetőrétegek és a középosztály felől jöttek, az elfajzott ízlést, az építészeti kultúrálatlanságot, a hagyománytalan életformákból következő építészeti abszurdumokat. Közvetítette az állami és közületi építkezések politikai vágyálmait és művészetpolitikai tendenciáit, a neobarokkot és a stílustalanított stílusok más változatait. Ami hatást ezeken kívül építészetünk kopott, mind kívülről jött: ésszerűek lettünk francia módra, tárgyilagosak német módra és történelmiek olasz módra. Kultúránk vitális erőiből a magyar élet legmélyebb forrásaiból fakadó termékenyítő hatásokat az építészet alig kapott. Csak most jelentkeznek első tünetei a nagy találkozásnak, melyben az építész és az építésből kizárt magyar rétegek, a „nyugoti civilizáció" hideg technikusa és a „magyar utópia" megszállottja egymásra lelnek. Vissza