Vörös Béla

Előszó

Vörös olyan ember, aki egyedül él szobor-népe között, szobrok vannak a műhelyében, szobrok a kertjében. E szobrok jelentik számára az életet adó levegőt. Egész élete hozzájuk van láncolva.
Ritkán láttam olyan művészt, aki ennyire egybeforrt volna a számára az élet értelmét adó művészettel. Amikor szobrairól beszél, az embernek az a benyomása támad, hogy ezek nem csupán az oxigént, a táplálékot, a gondolkodást jelentik számára, ahogyan ez természetes is minden alkotó esetében, hanem ha lehet, még ennél is többet: életének fundamentumát és fenntartóját, egy kőből, vasból, bronzból, elefántcsontból készült, és körülötte ugyanakkor melegséget is teremtő, mélységes emberi érzésekkel telített családot, közösséget, egyszóval: legalapvetőbb törekvéseit. Vörös együtt él a szobraival, teljes belső közösségben, végtelen szobor-szenvedéllyel telítve. Ez a szenvedély oly heves és olyan soha ki nem elégülő, egyszerre annyira boldog és fájdalmas, hogy szobrászata valósággal állandó, sajátos kálváriájává válik mind benne, mind körülötte.
Nem mintha közömbös lenne a világgal szemben. Távol áll tőle. Magányossága nem jelenti azt, hogy elefántcsonttoronyba zárkózott volna. Nem zárkózik be önmagába. Nem fordít hátat a világnak. Nem él önmagának, és nincs különösképpen elfoglalva önmagával. Egyszerűen csak magányos ember, akinek éjjeleit és nappalait a szobrászat tölti ki annyi szenvedéllyel, szerelmes, szomorú és örömteli emésztő lázzal, olyan őrjöngésig ragaszkodó hevességgel és a körülötte kavargó gondolatok szüntelen forrongásával, hogy az szinte elképzelhetetlen a számunkra. Élete a művészetben gyökerezik, csak a művészet által és a művészettel együtt létezik, legyen az a saját vagy a mások művészete. Mert Vörösben nyoma sincs soha a közömbösségnek. Sévres-ben él, teremtményei körében; gondolatai egy pillanatra sem kalandoznak el csodálatos megszállottságától. Amikor találkozunk Vörössel, bárhol legyen is az, műteremben vagy kiállításon, az első köszöntéstől, az első kontaktustól kezdve a szobrászat világa a szenvedést egyszerre jelentő teljes súlyával jelen van a művész gyors beszédében, abban a szenvedélyes törekvésben, hogy a szobrászatot felmagasztalja, hogy döntő helyet biztosítson neki a társadalomban. Vissza