Híd 2002. augusztus-szeptember

Előszó

Részlet a könyvből:

"PAPÍRSZELETEK
NÉMETH ISTVÁN
Milyen lehetett a bujdosó pohár, amely Gyulai Pál szerint a sarkantyúnál is jobban csengett? Ha bujdosott, hát miért, kitől? A vad bujdosik üldözői elől, ez a sorsa a gyilkosnak is, vagy ahogy Arany mondja: Gyilkosságba estem, lettem bujdosóvá ... Nekünk, ha ezt a szót halljuk, hogy bujdosó, mindenekelőtt Mikes Kelemenre kell gondolnunk, Rákócziékra, Rodostóra, a Márvány-tenger partjára, de gondolhatnánk Rózsa Sándorékra is és föltétlenül talán az utolsó nagy magyar bujdosóra, Kossuth Lajosra, mert az utána következők, például Károlyiék már nem nevezték magukat bujdosóknak, kiváltképp maga Károlyi Mihály nem, aki Franciaországban is tökéletesen otthon volt, ha már franciának (is) tartotta magát. Még kevésbé nevezhette magát bujdosónak Moszkvában, nemzetközi hazájának fővárosában Kun Béla vagy később Rákosi Mátyás, akit ugyan a Szovjetunióba „száműztek", de ahonnan vissza-visszavágyott, nem édes hazájába, csak megdöntött uralkodásának, diktatúrájának a színhelyére. Voltak tehát bujdosóink, akiket emésztett, elemésztett a hontalanság és az elvesztett hazájukért való aggodalom, majd lettek emigránsaink, akik nem mindig és nem minden vonatkozásban hozhatók egy kalap alá bujdosóinkkal. Mert vajon ezek a szerencsétlen hazánkfiai csak elnevezésükben különböztek egymástól? Vagy a köznyelv alakult úgy, hogy ami még a tizennyolcadik, tizenkilencedik században természetes volt, az már a huszadik században régiesnek, anakronisztikusnak hatott? Móra még így írt, Rákóczira gondolva: Elment bujdosóba a fejedelem s ott halt meg Rodostóban..." Vissza