Előszó
Kemény sorsot, nehéz emlékeket cipelek a lelkemen, ami magyar embernél nem ritka, és nem is valami dicsőségféle. Igaz, az én hetvenes korosztályom nemegyszer megérte azt, hogy ami ma becsület és...
Tovább
Előszó
Kemény sorsot, nehéz emlékeket cipelek a lelkemen, ami magyar embernél nem ritka, és nem is valami dicsőségféle. Igaz, az én hetvenes korosztályom nemegyszer megérte azt, hogy ami ma becsület és helytállás dolga volt, másnapra árulássá, bűnné, gyalázattá vált, ami nemcsak kirekesztést, nyomort jelentett, hanem gyakran börtönt, sőt akasztófát is. Én ezt az utóbbit megúsztam - kis híján. És ez így zajlott ebben az országban életem során, állhattál a barikád akármelyik oldalán: ma nekem, holnap neked. De valahogy nekem jobban kijutott - biztosan kerestem is a bajt, illetve az ok én magam is lehetek. Jól viseltem lelkem terheit, hiszen még élek, pedig ezer alkalmam lett volna meghalni. Írással sem akartam könnyíteni a belsőmön, hiszen miért is, semmi kényszert nem éreztem rá, addig, amíg...
Ausztráliában élek családommal '57 óta. A nyolcvanas években már nyugodtabban jártam haza Szegedre, '89-ben pedig fölszabadultabban. A régi barátaim is mertek velem találkozni, így a volt '56-os nemzetőr társaim is. Akkoriban már egyre-másra jelentek meg írások, könyvek a forradalomról, háborúról, de rájöttem, hogy a sok visszaemlékezésben tengernyi az ellentmondás. A szegedi események résztvevőjeként majdnem mindenütt ott voltam, ahol történt valami, tehát világosan láttam, hogy hamisítások jelennek meg, akár emlékezethomályosodásból, akár münchauseni fontoskodásból, de főleg személyes érdekből. Nagyon elkeseredtem, és egykori bajtársaim társaságában ezt igen hevesen kifejezésre is juttattam. Magyarán ráordítottam az egyik legjobb barátomra, hogy nem úgy igaz, ahogy elmondja, hiszen együtt voltunk. - Legalább te ne hazudj!... Az ezt követő döbbenetes csöndet ő maga sértődött hangon törte meg. - Akkor írd meg te, beszélni könnyű...
Vissza