Előszó
Előhang
- jézus! Jézus! - üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt karabinnal vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek tetején pár lovas fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy rézdob tetejéről egy kis dús, szőke, göndör hajú, nagy fejű gyerek meresztette szemét a porfelhőbe takaródzó színkavarodás után.
Zrínyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján megvillant egy drágakő, s aztán mintha elragadta volna a nyomában zúgó vitézi förgeteg.
- Né, cinegém, úrficskám, ahun serénkedik apjaura törökfej kaszabolni! - bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé farolva lovával.
- Lódulj idébb, aggeb! Talán csecset is adnál néki? - intette kellő tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben távolabbról egy nagybajszú öreg vitéz.
Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó, zászlóval, kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura felé, poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt.
Hirtelen mozgolódás támadt a seregben: a puskatűztől, szablyafénytől villogó porfelhő a nyomukban kavargott már. Mintha gyorsan előre taszítódott volna az összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában vastagabban vágott föl a por, s belsejében dörgést, villámot hordó távoli fölyhővé vegyült török és magyar. A megriadt marhák szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a folyóig, amelynek partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább.
A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó ajkait feszülő figyelme összecsucsorítván.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal