Hadtörténelmi Közlemények 1977/4.

Előszó

Borosy András
HATÁRŐRSÉG ÉS HATÁRÖRÖK AZ ÁRPÁDOK KORÁBAN
A honfoglalás után, a kalandozó hadjáratok idején, a magyar törzsszövetségnek nyugati és déli irányban alig volt szüksége határvédelemre, mert általában támadott s nem kellett védekeznie. Északi és keleti irányban már ekkor is volt határvédelem. 955 után az erőviszonyokban lényeges változás következett be, s őseink nyugati és déli irányban is defenzívába szorultak.
A XI-XII. századi magyar királyság határvidékein jellegzetes határőrszervezet alakult ki, s ebben fontos szerep hárult a csatlakozott népekre, a „segédnépekre". A határőrség és a határőrző segédnépi harcosok kérdésével már régebbi történetírásunk foglalkozott.
E határvédelmi szervezet, a gyepűrendszer felismerésében és feltárásában Tagányi Károlyé a legnagyobb érdem.
A gyepűrendszer lényege: a nomád népekhez hasonlóan, a honfoglaló magyarok a természetes, védekezésre alkalmas határokat kiegészítő mesterséges védőművekkel s ezeken túl lakatlan, vagy gyéren lakott területsávokkal védekeztek az ellenséges támadások ellen. A lakatlan területsávot gyepűelvének, az ezen belül húzódó védővonalat gyepűnek nevezték. A gyepűn kapukon keresztül lehetett átjárni. E kapukat el lehetett torlaszolni. A gyepűelvéről kivezető kijáratok külső végén állandó őrségek voltak.
Mint Fodor F. hangsúlyozta, a gyepűhatárok s az országhatárok nem voltak azonosak. A honfoglaló magyar törzsek települési területeit körülvevő első „országos" gyepűvonal sehol sem volt a hegyvidék legbelső peremén túl, s csak fokozatosan tolták ki a későbbi határokig. A hegységekben gyepűvonalra nem volt szükség - valószínűleg csak a völgyeket állták el. A gyepűkapuk a természetes védővonalnak nem mindig a leggyengébb, hanem a legvédhetőbb pontján voltak. Egymás mögött több gyepűvonal is létezett. Vissza