Nem voltam egyedül I.

Előszó

1992 őszén, az egyetemista csendesnap beszélgetései során mondatott ki az a felismerés, hogy a fiatalok nem ismerik, nem értik, ezért lassan hagyják is elfeledni, vagy elfeledtetni egyházuk múltját. Még azokat a közeli, részben átélt évtizedeket is, amikor a hatalom agresszivitása következtében Krisztus követői a hit, az állhatatosság, az őszinteség mérlegére kerültek. A téma aktualitása ellenére sem kelti fel a fiatalok érdeklődését. Miért? Mert valójában nem is akartunk szembenézni és elszámolni e korszak eseményeivel, tanulságaival. Állami oldalról már évekkel ezelőtt beismerték a korábbi diktatórikus politika bűneit, illetve meg is próbálták korrigálni őket. Egyházunkban megtörtént egyesek felemás „rehabilitációja", de mások bűn vallása és főleg a következetes jogi, személyi, strukturális lépések elmaradtak.
A kollektív bűnösség és megbocsátás homályával borítunk el és mosunk egybe mindent, megállást és megalkuvást, jogi torzulásokat és egyéni szenvedést, máig hatóan nehezítve ezzel az igazi megbékélést, a megújulást, a Szentlélek szabad munkáját... Számon kérni nincs jogunk. De arra sincs jogunk, hogy elfelejtsük azokat, akik mindvégig az Úr megtartó kegyelmének eszközei voltak és maradtak. Ezért döntöttünk úgy, a MEVISZ hagyományait folytatva, hogy személyes beszámolók, életsorsok és dokumentumok révén képet próbálunk kapni és adni az evangélikus félmúlt egy szeletéről, bemutatva azokat a „keskeny utakat", amelyeken idős vagy már elhunyt testvéreink jártak a nehéz években. Mert a ma elszürkülésében nagy szükségünk van a tanító példaképek, a hiteles életpályák megismerésére, amelyekből - vívódások és megpróbáltatások között is - bátorítólag sugárzik a keresztyén megállás mindenkori lehetőségének tanúbizonysága.
Olyan könyvet - sorozatot - szeretnénk kézbe adni, amelyből a bemutatottak küzdelmes és csendes hétköznapokban megélt hitvallása erőt adhat a saját akadályainkkal, kétségeinkkel vívott harchoz is; amely révén újra kötődni és kötni tudunk problémák és viták feszültségében élő egyházunkhoz; amellyel - emléktábla és koszorú helyett - méltón, megismerve és tanulva emlékezhetünk azokra, akik révén megtartattunk. Vissza