Nem múló, szent összhang

Előszó

Igen, magunk közt vagyunk. És minthogy mindőnk közül alighanem én vagyok a legidősebb, engedelmetekkel tegeződni fogunk.
Abban a virtuális térben, ahol ezek a sorok íródnak, a falakon már ott sorakoznak a tulajdonotokban lévő Tóth Menyhért-festmények. Ti pedig körülültök engem, és beszélgetünk. Természetesen róluk, a festményekről, és róla, a mesterről Esetleg még rólatok, akik szeretitek a mestert is, a műveit is. Magam csak az íródeák szerepére vállalkozhatom, a gondolatok közösek lesznek. Igyekszem pontosan rögzíteni őket.
Ugyanolyan jól tudjátok, mint én: Menyus bácsinak már életében jószemű pártfogói akadtak. Egyiket-másikat nyilván ti is ismertétek, talán személyesen is. Tartsunk névsorolvasást? Aszalós Endre, Bánszky Pál, Gyergyádesz László (akkor még csak az idősebb). Supka Magdolna. Sümegi György... Folytassam? Névsor szerint - de csakis úgy! - az utolsó Zsellér Jenő lesz.
A festőművész kortársak közül a Kiskunhalason dolgozó Diószegi Balázs nyilatkozott róla megértéssel és szeretettel, a fiatalabbak közül Bakallár József, Schéner Mihály, a debreceni Szabó Antónia és Horváth István, a szellemi örökségét hozzá méltó színvonalon tovább érlelő Földi Péter... De szívesen emlékezett rá László Gyula is, akiről tudni illik, hogy eredetileg nem régésznek vagy történésznek tanult, hanem éppen festőművésznek, ugyanakkor és ugyanott, mint Tóth Menyhért. Vissza