"Nem csak sastoll..."

Előszó

A kettős amerikai kontinens népeinek története, társadalomfejlődése több szempontból is sajátos helyet foglal el az emberiség történetében. Egyfelől azért, mert attól kezdve, hogy az utolsó jégkorszak elmúltával a tenger elöntötte a Bering-szorost egészen az európai behatolásig néhány szórványos, az amerikai népek fejlődését nem befolyásoló kontaktustól eltekintve a világ többi részétől függetlenül fejlődött, így egyfajta „kontroll laboratóriumot" teremtett az emberi történelem globális alakulását kutatók számára. Ez az elszigeteltség és a késői megtelepedés - ami a ma általánosan elfogadott nézetek szerint nem történt 12-13 ezer évnél régebben - az amerikai indiánok társadalomszerkezetének összetettségét és az elért technikai szintet tekintve olyan lemaradással járt, ami nem csak a 15. század végén megkezdődött európai hódítás idejéig, hanem mind a mai napig fennmaradt. így a „legfejletlenebb társadalmak - pl. az észak-amerikai, amazóniai, argentínai, tűzföldi indiánok - kihalásra vagy marginalizálódásra voltak ítélve, míg a létszámukat, a társadalomszerkezet összetettségét, a technikai színvonalat illetően legmesszebbre jutott mezoamerikai és andesi népek alávetett helyzetbe kerültek. Mindezen változások ellenére mind a mai napig kitapintható az amerikai őslakos népek másik jellegzetessége: a kontinensen belüli környezeti övezetességnek megfelelő tagoltság, mely az alig néhány fős hordáktól a több milliós, intenzív földművelésre alapozott birodalmakig terjedt. Ez utóbbiaknak két csomópontja alakult ki: a Mexikó, Guatemala, Belize és Honduras jelentős részét magában foglaló ún. mezoamerikai, valamint Peru és Bolívia tengerparti, illetve hegyvidéki övezeteit felölelő andesi civilizációk E két nagy gócponttól délre és északra, illetve keletre kisebb létszámú és kevésbé tagolt társadalmak, ún. főnökségek helyezkedtek el, majd az említett gócpontoktól távolodva egyre kisebb lélekszámú, egyre kevésbé földművelésből és mindinkább zsákmányolásból élő törzsek laktak. Vissza