Óceán az út végén

Előszó

Fekete öltönyt és fehér inget viseltem fekete nyakkendővel és szépen kisuvickolt fekete cipővel: az ilyen öltözékben általában csak feszengek, mintha lopott egyenruhában sündörögnék, vagy felnőttnek adnám ki magam. Ezen a napon valahogy mégis kényelmesnek éreztem. Éppen megfelelő öltözet volt egy keménynek ígérkező naphoz.
Délelőtt megtettem, amit elvártak tőlem, elmondtam, amit el kellett mondanom, és komolyan is gondoltam, majd a szertartás végeztével beültem a kocsimba, és csak elhajtottam, terv nélkül, volt úgy egy órám, mielőtt megint olyanokkal találkozom, akiket évek óta nem láttam, kezet rázok ezzel-azzal, túl sok teát iszom féltett porceláncsészéből. Olyan kanyargós sussexi utakon hajtottam, amelyek épp csak rémlettek, aztán valahogy mégis a városközpont felé vettem az irányt megint, úgyhogy befordultam egy utcába, aztán balra, aztán jobbra. Ebben a pillanatban értettem meg, hová is tartok tulajdonképpen, hová igyekeztem egész idő alatt, és a fejemet csóváltam saját ostobaságom miatt.
Egy olyan házhoz tartottam, ami évtizedek óta nem létezett már. Arra gondoltam, hogy megfordulok, aztán meg - ahogy egy széles utcán haladtam, ami annak idején egy árpaföld melletti dűlőút volt csupán - arra gondoltam, hogy visszafordulok, és nem bolygatom a múltat. Csakhogy hajtott a kíváncsiság.
A régi házat, amelyben hét évig éltem, ötéves koromtól tizenkét éves koromig, rég lebontották már, az a ház örökre eltűnt. Az új házat meg, amit a szüleim építettek a kert végében, az azáleabokrok és a zöld fűkör között, amit boszorkánykörnek neveztünk, harminc éve eladtuk. Vissza