Előszó
ARCOK
Egy arc. A lehető legizgalmasabb látvány. Egy arc-tér valóságos harc-tér. Ezek a sérülékeny, ám mégis mindent átvészelő terek, harcterek, a művész számára egy-egy ismeretlen, felfedezésre...
Tovább
Előszó
ARCOK
Egy arc. A lehető legizgalmasabb látvány. Egy arc-tér valóságos harc-tér. Ezek a sérülékeny, ám mégis mindent átvészelő terek, harcterek, a művész számára egy-egy ismeretlen, felfedezésre váró világot jelentenek.
Tóth István fotóművész pedig nagy felfedező. Az arc, a lélek feltérképezésének pionírja. Az arc-terek Amundsenje, Magyar Lászlója, Cook kapitánya.
Egy arc. A feszült figyelemé. Amikor az emberi elme valóságos ragadozó módjára cserkészik be egy megoldandó feladatot, s most újként megfeszült izmokkal a sorsdöntő ugrásra vár.
Egy arc. A szórakozott pepecselés tere, az elkalandozó figyelemé, a lusta jóllakottságé, a régen várt ellazulásé.
Egy arc, melyen milliónyi ránc fut szeszélyesen, mélyen, egyre mélyülőn, kitéve a sors eróziójának, a kíméletlen pusztulásnak.
Egy arc, egy ember magántörténelmének Trianonjaitól felszabdalva, egy emberöltő harcaitól feldúlva.
Drámai, sőt tragikus arc-terek. Egy Antigoné-sorsú nép arca. Egy Antigonésorsú nép harca. A megmaradásért. A pusztulás ellen. A saját méltóságáért.
Ám eme arcterek mögül előparázslik egy tekintet. Előtűnik két szúrós, sámáni szem. Felbukkan egy mindenre kíváncsi, érzékeny, a világot vizslató pillantás. Egy konok, kemény arc. A művész arca. Tót István tekintete. A fotóművészé, aki az én számomra az arc-terek Amundsenje, Magyar Lászlója, Cook kapitánya. A Pionír. Nagy-nagy felfedező utak után, újabb utak előtt. Körmendi Lajos
Vissza