Négy kicsi egér

Fülszöveg

Életem nagy fájdalma, hogy t. Olvasóim sosem tudhatják meg, milyen gyönyörűen tudok én írni. Esküszöm, Kosztolányi, Szép Ernő és Szomory Dezső együtt nem írtak olyan szépen, mint én. Csakhogy nálam egy bibi van. Nem szeretjük egymást: én meg a papír. Ha üres papírt látok, egyszerűen nem tudok írni. Ilyen vagyok. Én csak akkor tudok írni, amikor felnyomakodtam a zsúfolt 12-es autóbuszra és egy terjedelmes, pörge bajszú néni negédesen hajtja szép fejét domború mellkasomra, a másik oldalról pedig idősebb, csizmás hadastyán nyom a bordáim közé egy rézgálicos dobozt. Vagy pedig, amikor fekszem strandon, aszalódom a napon. Előttem egy táskarádióból ordít a zene, jobbra tőlem izgatott, cseh nyelvű vita, balra negyvenszáz ulti, kontra betli, de se papír, se ceruza nincs egy kilométeres körzetben.
Igen. Ilyenkor behunyom a szemem és meglódul az én fantáziám. Kerek, csiszolt, veretes mondatokban írok, folyamatosan, mint egy megszállott, nagy regényt, kis regényt, vázlatott, krimit, humoreszket, ami kell. Kopogós, tömör, hemingwayi párbeszédek pattanak ki a feljemből, és olyan szellemes vagyok, mint Bernard Shaw legjobb napjaiban. Prózám ugyanakkor nem nélkülözi Rimbaud sorainak hajlékonyságát sem, ső át- meg átszövi Thomas Mann félelemetes műveltsége, úgy, hogy néha magam is megdöbbenek.
Aztán, mikor hazaérek, itt hever előttem a sok fehér papír. De csak bámuljuk egymást undorral, mert ilyenkor az istennek sem jut eszembe semmi. Aztán egy megadó sóhajjal mégis elkezdek valamit írni, ami csak távolról hasonlít arra a remekműre, amit napközben kigondoltam. Hát ezért nem fogják Önök megtudni sosem, hogy milyen nagyszerűen tudok én írni. Vissza