Négy hét Párizsban...

Előszó

A könyv a lehető legbizalmasabb együttlétbe kerül olvasójával; legtöbbször ágyba megy vele úgy estefelé, de öblös, kényelmes fotelban is az ölébe simul, az is lehet, hogy szigorú dolgozószobában az íróasztalon kiterítve fekszik előtte, de épp így vonaton, tengerparton, követi hűségesen az olvasóját.
Meg kell becsülni ezt a bizalmas együttlétet, a legjobbat kell nyújtani s a legőszintébben kell írni. Ez a legnehezebb. Az őszinteség. Egyszer egy barátom aki ,,tiszta vizet" akart önteni házassága poharába, (megjegyzem ez magyar mánia, a franciáknál ilyen törekvésekről még nem hallottam) azt mondta nekem: kimentem a tengerpartra s igyekeztem teljesen őszintén végigvenni bűneimet amit a feleségemmel szemben elkövettem, de észrevettem, hogy még önmagam előtt is szépítek. Tudod milyen nehéz teljesen őszintének lenni?
Nekem is nehéz volt ennek a könyvnek kezdetével, mert őszintén akarok írni és ráadásul saját élményeket. S akikről írni akarok, azok nagyrészt itt élnek körülöttem, épp ezeket hagynám ki? Mit tegyek? Hogy fogjak hozzá? Végül eldöntöttem, hogy álneveket fogok alkalmazni.
S amíg így tűnődtem, figyeltem-gyűjtögettem, múltak, múlogattak az évek. Egy délután társaságban, itt Párizsban, azt mondja a mellettem ülőnek Tilda: az? az művész?, egy vén marha már és még egy könyvet sem produkált.
No, nem nekem mondták, de nem tudtam azóta elfelejteni. Állítom, hogy Tilda volt az egyik ösztökélőm. Különben ezt a Tildát becsületes nevén egészen másként hívják s most elmondom hogyan lett Ő Tilda. Vissza