Ne bántsd a magyart

Előszó

Részlet a könyvből:
Csapj fel öcsém katonának!

Ezerötszázhatvanhatot írunk ...
Csákány felől egy lovascsapat üget a Szigetvár felé vezető úton.
Micsoda áprilisi idő! Metsző északi szél kavargatja a sűrűn omló hópelyheket, az égboltozatot alacsonyan járó, ólomszürke felhőtábor szegi.
A lovak fáradtan emelgetik a pocsolyák éles jégszilánkjaitól összehasogatott lábaikat, a lovasok dohogva átkozzák a kutyának való időt, amely embert, állatot egyformán elcsigáz.
- Bezzeg nincs elcsigázva a kapitánynak és öccsének pejlova! Úgy táncol az a két átkozott paripa, mintha lakodalomba menne! - dörmögte a leghátul baktató lovashajdu, miközben a sor elején ügető két lovas felé sandított. Az idősebbik pörgebajuszos, alacsony, vékonytermetű vitéz medvebőrkacagánya alatt sujtásos kapitányi egyenruhát, az öccsének nevezett, merész tekintetű fiú pedig sastollas nyusztkalpagot és vidraprémmel szegett sötét dolmányt viselt.
- Mit dörmögsz, hé? - kérdezte tőle a pajtása, de abban a pillanatban lova nagyot csusszant a lejtőn és belehemperedett a fagyos latyakba.
- Mi történt, emberek? - kiáltott a lovak megriadt hánykolódására és a lármás káromkodásra hátratekintő kapitány.
- Az, amit előre megjövendöltem, vitéz ezredes kapitány uram! Mindnyájan beléragadunk a latyakba! - felelte rá a mögötte ügető, deresbajuszú csatlós.
- Mit morogsz megint, Istók? - kérdezte parancsoláshoz szokott hangján. Az öreg erre kiegyenesedett a nyeregben és némi torokköszörülések után katonásan jelentette:
- Gombosi Miska a lovával együtt beleesett a latyakba! Vissza