Napút Évkönyv 2008.

Előszó

Ahogy lennénk
Most, amikor, újabb év fordultával, folyóiratunk karácsonyra megint egybegyűjtötte hetvenedik életévük küszöbére lépő jelességeink pálya- és korértékelő vallomásait - tizenegyedszer immár, ezúttal az 1938-ban születettekét könnyebb szívvel vallom be, mint ahogy egy évvel ezelőtt tettem volna, hogy tavaly, évkönyvünk jubileumán zátonyra futott ama próbálkozásunk, hogy az idei magyar hetvenesek mellé egy-egy hónap szülötteinek legalább egy-két, adott évjáratbeli világnagyságát is megszólaltassuk. Mert hiszen amilyen őszinte rácsodálkozással fedezték fel néha egymást a mi leendő hetveneseink, olyan érdekesnek gondoltam volna felvillantani, mely hírességekkel is fut párhuzamosan az életük 69 év óta, s mit gondolnak azok a világról, melyben, mit tehetünk, koldusok s királyfiak egyszerre születnek ma is. Nem sikerült tehát a Napút-évkönyv globalizálása. Holott a kontinensünkről, tágabb kultúrkörünkből és messzi helyekről az összébb-összébb zsugorodó világfalunak nem akármilyen nagyságait akartuk szóra bírni, uralkodókat és filmsztárokat, művészeket, tudósokat, politikusokat, sikerembereket - de valamiért nem oldódott meg a nyelvük. Ma azt gondolom, jobb így, talán nem is igen tudtunk volna mit kezdeni a nagyvilágból kapott válaszokkal. Nem mintha a világszíntéren játszott szerepüknek nem lett volna, nem lenne súlya szemünkben, hiszen épp ezért tartják számon, becsülik őket mifelénk is; nem mintha nem sarkallna bennünket a tájékozódás vágya, az egyetemesség eszméje, egy profán ökumené, sokkal inkább abból fakadóan, hogy alighanem az esetleges megnyilatkozók maguk lettek volna (vagy voltak) zavarban afelől, hogy a megélt élet legmélyebb személyességéből és közösségi beágyazottságából mi jöhet át mihozzánk a világkép, a nyelv, a másféle történelmi időszámítás zsilipéin. S kaptunk volna sok-sok okos közhelyet, protokollszöveget, udvarias szólamot, mert a lényeges dolgokat megmagyarázni úgysem lehet.
Ez a törvényszerű fiaskó világította meg még jobban előttem, hogy milyen jó is volt nekilátnunk, legelőször 1997-ben, a mi hetveneseinket összeszedni, még ha nem is valamiféle mesterséges teljességgel, mert minden korosztályból voltak, akik eleve kitértek a részvétel elől efféle tablókon (kár pedig!). A személyes, felfogásbeli, affinitásbeli, világnézeti különbözőségeik, a magyarok szétszóratása folytán a földgolyó más-más pontjához kötődő életútjuk ellenére mindig az derült ki, volt és - íme - van egymásnak mondanivalójuk, félszavakból is értik egymást.
E kudarc nyomán világosabb lett előttem, mint valaha, hogy egy kis családba tartoznak, egy kis családba tartozunk, hiszen a mi hetveneseink mondandója, mint afféle esszenciája egy értelmiségi oral historynek, átcsap a máskülönben egymáson oly sokat értetlenkedő nemzedékek közötti gátakon is, méghozzá a világra tartozóan, akkor is, ha a nagyvilág persze nem vesz róla tudomást! Amit személyesen megéltek, világörökség, magyar világörökség. Amit személyesen tapasztaltak, senki nem tapasztalhatta meg úgy, ahogy ők. Nem mehet veszendőbe. Mondjuk el, mondassuk el - amíg van kinek. Vissza