Napsugárország

Előszó

Részlet a könyvből:

Mese...
Valami egészen ködös, valószínűtlen történetet jelent ez a szó. Ami mese, az nem lehet földön járó valóság. Színes, álomszerű cselekménye, különös személyei mindig a képzelet játékának szülöttei.
Ha tehát az álom és képzelet adta őket az embernek, akkor a mese a legtisztább költészet.
Nem hiszem, hogy a mesét a dalon kívül bármely költői megnyilatkozás is megelőzhette volna.
Úgy vélem: mindkettő az ősanya szívéből buggyant föl. A dal első, öntudatlan, jajongásszerű melódiája, bizonyosan ott zümmögött föl csendes dúdolással a barlanglakó ember gyerekszoptató párjának ajkán, mialatt a férfi lélekzetfolytva őrködött a barlang előtt.
Az első dal a dajkaének lehetett. De nyomon követte a mese. Ezt is az asszonyi lélek találhatta ki: csicsitónak, nyugtatónak, altatónak.
Az első mese óta óriási fává nőtt a mesemag.
Beborítja lombjával az egész világot.
Ami szín, íz és illat a gyerekkorunk emlékeiből megmaradt bennünk, az az örök mesefa színe, íze és illata. Álmaink, képzeletünk, gondolkozásunk, hangulat-életünk mind-mind ott őrzik legfinomabb erezetünkben a gyerekkor meseszövetét.
Ezért merem bátran kimondani: a költészet, a mese és a dal formájában csaknem olyan elsőrendű szükséglet, mint az étel és az ital. Az ember-ős éppen csakhogy meg tudta szerezni napi táplálékát, mikor a mese már lakótársa volt kietlen odújában. A mese hát bizonyosan öregebb a kőbaltánál, a nyílhegynél. Vissza