Nápolyi Johanna I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:
TRECENTO

Bajor Lajos, a németek királya már hajnal óta ült a Santa Maria Maggiore sekrestyéjében s várta, hogy a harangok megadják a koronázásra hívó jelt. Szeme lassan barátkozott a januári reggel szürkeségével, egy kő-szent kivált a háttér félhomályából, a Madonna-kép aranyán megcsillant a gyertyafény. A fáradt, szőke ember felkelt a térdepelőről, kinyitotta a kis oldalajtót, hogy a dohos kárpitok, olcsó gyertyák szagát kisöpörje a reggeli szél. Bent, a Bazilikában már gyülekezett kisérete, várták kamarásai, tanácsosai, kancellárja, de ő ezen a reggelen egyedül akart maradni.
Tizenöt esztendeje harcolt a német rendekkel, az avignoni pápával, az itáliai fejedelmekkel, míg eljuthatott Rómába, hogy a Populus Romanus akaratából fejére tegye a császárkoronát. Mintha óriási, kemény kéz szorítaná össze szívét, úgy kínozta megint a görcs. Leült, homlokát megnedvesítette egy cseppnyi szenteltvízzel, ettől frissebb lett, erőre kapott. Ha most szívén érezné az Isten ujját s a fájdalom azt mutatná, hogy utolsó órája közeledik - a kereszténység e hatalmas bazilikájában, de egész Rómában . . . sehol a világon nem találna egyetlen áldozópapot, aki levehetné róla a pápai átkot s megadhatná a feloldozást. Saját papjaira gondolt, a komor, menekülő püspökökre, akik hajlott háttal lovagolnak kíséretében, mintha az anathema mázsányi súlyát kellene szüntelen hordozniok. Szakadár papjaira gondol, akiktől irtózik a nép, ha misézni akarnak, a sekrestyések messze dobják a templomkulcsot, a remeték s zarándokok elébük tartják a vezeklőkeresztet, minden igaz keresztény letér az útról, ha velük szembekerül. Vissza

Fülszöveg

"Johannával - mondja a szerző - huszonhét éves koromban találkoztam, az avignoni várban. Egészen más volt, mint ahogy ifjúkorom emlékvilágában kialakult a könnyűvérű, férjgyilkos nápolyi királynő figurája. Az avignoni Pápák Várának hagyománya tragikus sorsú, ártatlanul üldözött, ragyogó képességű s szellemű fiatal nő képét rögzítette az utókor számára. A palota nagytermében aratta a magyar Lajos király fölött élete legnagyobb diadalát: itt mentette fel a pápai szó a férjgyilkosság vádja alól. Johanna viszont Avignon városát - amely az ő birtoka volt - ajándékozta a Szentszéknek.
Megoldani az aversai bűntett csomóját s kialakítani a megközelítően hiteles Johanna-képet: ez lett számomra a következő esztendők kedves feladata. Lassan elém tárult az európai történelem egyik bonyolult korszakaként a XIV. század, melynek Itáliája (hiszen a történet jórészt itt játszódik le) magán viseli a trecento társadalmi, szellemi és politikai változásait. Nápolyban a feudális Anjou-kor meghosszabbította a Középkor Őszét; ugyanakkor a toszkán köztársaságok élete már a korai reneszánsz szellemi és politikai szabadságának fényében tündöklött. Csak Róma vált komorrá, elhagyatottá: az örökös zavarok elől elmenekült pápai udvar hét évtizedre a provence-i Avignonban költözött.
A kérdés: bűnös-e Johanna, s ha igen, mennyiben, férjének, Endrének meggyilkolásában - hosszú időn át foglalkoztatta a kor uralkodóit, diplomatáit, de a krónikásokat is, s olyan szellemi emberek, mint Petrarca és Boccaccio is elmondták a véleményüket. Minthogy a közvetlen tetteseket gyorsan elhallgattatták - soha nem derült teljes világosság a tragikus aversai éjszaka történetére és motívumaira.
Johanna életében a merénylet szinte csak epizód volt, hiszen három évtizeden át uralkodott egy ősi királyság trónját, olyan korszakban, amikor a nők legfeljebb misztikus síkokon juthattak szerephez. Hosszú századok óta a nápolyi királyasszony volt az egyetlen, aki szépségével, tehetségével, de szenvedélyeinek erejével is - nő létére - rá tudta nyomni egyéniségének bélyegét az őt környező világra
Közel három évtizeddel ezelőtt írtam a Nápolyi Johanná-t. A hazai történelem akkori dogmája: Johanna feltétlen bűnössége volt. Így nem volt veszélytelen megbontani a hagyományt, megkísérleni e hatszáz esztendős per újrafelvételét. Johanna alakja lényegében most is úgy áll előttem, miként kialakult a regény írása során. S míg formálódott a főhősnő sorsa - egyre világosabbá vált a kor képe a maga összetevőiben. Éreznem kellett az akkori Európa belső összefüggéseit - a kontinensen kialakult szellemi, társadalmi, gazdasági viszonyokkal.
Könyvem 1940-ben látott napvilágot. Felfogásom, stílusom, de talán mondanivalóm lényege is ennek a nagyon súlyos periódusnak nyomasztó világát tükrözi." Vissza