Napoleon

Előszó

Valahára egy magyar könyv Napoleonról, a Nagy Napóleonról. Arról a hatalmas, egyetlen uralkodóról, ki két század, mi több, a történelem két nagy kora mesgyéjén állva megérteti velünk az ókor félisteneit és fényével bevilágítja a jövendő évezredet is. Arról a tüneményes hősről, ki mint a lángész és hadi szerencse megtestesített fogalma honosságot nyert nálunk, annál a nemzetnél, mely oly sokáig, oly vitézül küzdött ellene. Megörökítik költőink, Berzsenyin kezdve, lelkesednek rajta komoly állam fér fiaink. Széchenyi titáni nagyratörése szinte érthetetlen, ha mintáját nem nézzük. De az utolsó parasztkunyhóban is ismerték, babonás tisztelettel emlegették a nép fiát, ki a császár leányát vívta ki magának karjával, eszével.
Midőn dicsősége tetőpontját érte, legjobbjaink közt nem egy tőle várta, remélte a sokszázados átok megszűnését, Magyarországnak a szabad eszmékhez, népies intézményekhez közelítését, a modern független állam megalapítását. Éppen egy századja, hogy diadalmas zászlai itt lobogtak, hogy seregei egyszerre nyilvánvalóvá tették a nemesi alkotmány belső korhadtságát.
Talán épp e roppant hatásában kell okát keresnünk annak, hogy külön munkában nem mertek foglalkozni vele. Az óriásnak megjelenése egyszerre a maguk pőreségében mutatta a törpéket, azokat, kiket születés, kiváltság, kegy és cselszövény emelt magasra és kik, bukása után, még árnyától, emlékétől is rettegtek. Az a tanulság, mely életében, munkájában rejlik, a mi nemzedékünkre sem mehet veszendőbe. Már ezért a lelki szabadságért is köszönettel adózunk a tudós szerzőnek.
Céhbeli historikusnak kifogása is lehet a könyv ellen. A legfontosabb az, hogy a szorgalmas szerző sem a Napoleonnal egykorút sem a későbbi, róla szóló hazai irodalmat nem vette kellően tekintetbe. Kisebb tévedések sem hiányzanak. Végre: a nagy embert nem egészében, munkájában, hanem apránként, egyéni vonásaiban látjuk jellemezve.
De ismerjük el: sokféle"módja van a történeti érzék keltésének, a történeti nagyság megismerésének. Talán az a mód, melyet az író választott, hathat legjobban a művelt közönség legnagyobb részére. A háboru és a politika egyaránt hideg, személytelen. Az embert mindig az ember érdekli leginkább. Nem a tett, hanem a személyiség hat a képzeletre, avatja a milliókat az egyéniség követőivé. Napoleon maga is megmondta, hogy a képzelet a legnagyobb hatalom.
Ez irányban pedig e tanulmány nemcsak hézagot pótol, hanem önmagában is becses. Anyaga jól van összeválogatva, kritikája is megállhat. Azt találjuk benne, mi igazán nagy, egyénig jellemző Napoleonban, "mi csillagokig emeli a föld porát". És lehet-e szebb és magasztosabb látvány a lelki nagyságénál, akár kivívja azt, mi másnak lehetetlen, akár törhetetlen küzd a minden emberi tehetségnél erősb végzet ellen!
Budapest, 1909 április 19.
Marczali Henrik. Vissza