Napoleon

Előszó

Valahára egy magyar könyv Napoleonról, a Nagy Napóleonról. Arról a hatalmas, egyetlen uralkodóról, ki két század, mi több, a történelem két nagy kora mesgyéjén állva megérteti velünk az ókor félisteneit és fényével bevilágítja a jövendő évezredet is. Arról a tüneményes hősről, ki mint a lángész és hadi szerencse megtestesített fogalma honosságot nyert nálunk, annál a nemzetnél, mely oly sokáig, oly vitézül küzdött ellene. Megörökítik költőink, Berzsenyin kezdve, lelkesednek rajta komoly államférfiaink. Széchenyi titáni nagyratörése szinte érthetetlen, ha mintáját nem nézzük. De az utolsó parasztkunyhóban is ismerték, babonás tisztelettel emlegették a nép fiát, ki a császár leányát vívta ki magának karjával, eszével.
Midőn dicsősége tetőpontját érte, legjobbjaink közt nem egy tőle várta, remélte a sokszázados átok megszűnését, Magyarországnak a szabad eszmékhez, népies intézményekhez közelítését, a modern független állam megalapítását. Éppen egy századja, hogy diadalmas zászlai itt lobogtak, hogy seregei egyszerre nyilvánvalóvá tették a nemesi alkotmány belső korhadtságát.
Talán épp e roppant hatásában kell okát keresnünk annak, hogy külön munkában nem mertek foglalkozni vele. Az óriásnak megjelenése egyszerre a maguk pőreségében mutatta a törpéket, azokat, kiket születés, kiváltság, kegy és cselszövény emelt magasra és kik, bukása után, még árnyától, emlékétől is rettegtek. Vissza