Napok

Előszó

Részlet a könyvből:

"Van úgy, az ember csak létezik, anélkül, hogy élne. Jár ide-oda az utcán, anélkül, hogy fölérezné a ritmust, amiben pedig nagy feszítőerők dolgoznak, nézelődik, anélkül, hogy meglátna valamit a világból, ami körülötte sodródik mély fájdalmaival és magas örömeivel. Ezek a csöndes hiábavalóság órái vagy esztendei. Aztán beérkezünk egy pillanatba, megérezzük az élő világgal való összetartozandóságunkat és egyszeriben súlyos, szinte kimondhatatlannak tűnő dolgokkal és történésekkel találkozunk. Nemcsak a gazdagságunknak örülünk s nemcsak a szomorúságunkat fájlaljuk. Érezzük lépteink ritmusát és látjuk az utcák, a terek mélységét és magasságát, érezzük a széthullott tárgyak között leselkedő halált s a nyüzsgő emberek között meglátunk egyet, akit magunkkal azonosítunk, megbarátkozunk vele vagy minden különösebb ok nélkül meggyűlöljük, mint új és a jóra megnyerhetetlen ellenfelet. Mikor elindultunk, még minden közömbös volt a számunkra s ott valaki most szembe jön velünk és látjuk, hogy sötét, alattomos tüzek égnek a szemeiben s még közelebbről azt is látjuk, hogy különösen szép tollú madarak ülnek a vállain és énekelnek, túl a szerszámok és gépek lármáján, hogy eltakarják és megmentsék ezt a világosságba került embert. De a készülő tragédiákat nem lehet beteljesedésük előtt megsemmisíteni. Az ember, aki most vidám énekszóval megy át az utcán, néhány pillanat mulva elvonul valahová a négy fal közé s egy revolverrel főbelövi vagy egy szögre felköti magát.
Nem tudom az élet melyik periódusa kívánatosabb s megnyugtatóbb az átlagember részére, de azt hiszem, a művész számára az élet alapföltétele, hogy érezze és tudja magát, a teljességet kívánja, azért van ő, hogy beleavatkozzon a körülötte lévő világba, a munkában él és minden, ami kívüle van, az az ő munkálkodásának az anyaga. És az ő részére nem kisebb jelentőségű az öröm, mint a fájdalom.
Ki is merne ebben kételkedni?" Vissza