Napnyugati őrjárat

Előszó

Részlet a műből:

"Nyár végén Gödre akartunk utazni. De aztán meghívás érkezett Londonból s minden másképpen történt.
A meghívás formás volt és határozott, mindenképpen komolyan kellett venni.
Rögtön válaszoltam, hogy lámpalázam van, soha nem voltam vendég. Az út, ez az egyszerű-bővített utazás Pestről Londonba, most egyszerre olyan jelentős vállalkozásnak tetszett, mint régebben egy hasműtét. Két éve nem jártam külföldön. Emberek, akik ez időben a Semmeringről tértek haza, büszkén viselkedtek, mint egykor Peary. Szegények vagyunk, nincs pénzünk, nincs kedvünk, beavasodtunk valamilyen kényelmes-rosszhiszemű várakozásba. De a bankban udvariasak voltak; idegen pénzt még csak adtak volna; pengőt már nehézkesebben és kedvetlenebbül. Elutazás előtt tíz nappal természetesen "menekültem a betegségbe", tüszős mandulagyulladást kaptam; Göd esélyei emelkedtek; aztán nem fizetett valaki, majd megint nem fizetett valaki, a kutyát távollétünk idejére nem akarta senki elvállni, a lapok háborút ígértek. Mi lenne, mégis, Göddel? Szégyellhetnéd magad, mondták, akiknek joguk volt ehhez; de nem tudtam szégyellni magam. Az utazás, minden nappal, amely közelebb hozta, kalandos vállalkozásnak tetszett. Nem az én dolgom, utazni... "Az ember felpattan a vonatra, másfél nap alatt odaér" - mondták. De én már nem szeretem az utazókat, akik "felpattanak a vonatra." Számomra az utazás nemcsak "meghalni egy kissé", hanem "élni egy kissé"; minden változás gyanakvással tölt el. Semmit nem tudok már a "felpattanás" mozdulatával venni, Egerbe is nyugtalanul utazom, a 75-ös villamosra is a kaland érzésével ülök fel; mindennek súlya van számomra egy idő óta, mindentől várok valamit, néhány éve minden premier plan-ban jelenik meg nekem, az is, ha megharapott valakit a kutya, egy gázolás is, kiszakítva a napihírek közül, egy államférfi szószátyár beszéde is, egy verssor, a cselédem hasfájása is. Nem vagyok többé snájdig utazó, aki pattan és nyaka köré csavart kockás sálban, útisapkával fején, közönnyel és gyakorlottan bámul ki a vonatablakon. Nem is akarok az lenni többé. Lassan akarok élni; utazni is lassan akarok. Aztán, ahhoz is szegény vagyok, hogy Gödre menjek; szegény és kételkedő, mit kezdjek most egyszerre ezzel az utazással, mely az ifjúság tájain repít át, mit csináljak Párizzsal és Londonnal, ha így reámszakadnak, hová tegyem az élményeket, mikor minden zsebem, minden noteszem, minden készségem telítve van már az otthonnal, a másik otthonnal, a mesterséggel? - az élet egyre bonyolultabb és kalandosabb, nem vagyok többé egészséges, s ha nagyon odafigyelek, nem is akarok többé olyan pattanósan, rámenősen, gyakorlotan egészséges lenni... Így vitatkoztam. És: nevetséges, mit képzelnek? Párizsba utazni, csak úgy, mint "szezón elején" egy női kalapszalon tulajdonosa? Vagy Londonba, mint egy értékpapírügynök, akinek zsíros üzlet jutott eszébe? A harminckét gyorsvonat-órán, vagy a néhány keserves pengőn már nem múlik - harminckét vasúti órára vagy egy vasúti jegy árára futja még talán az apadó készletekből is. Amin múlik, az a lélek sebessége, készsége; nem akarok újabb terhet, szeretnék elkészülni az anyaggal, amely felgyűlt; nem tudom, meddig rendezhetem még gyűjteményemet? Az élet minden évvel sűrűbb lesz, sűrű és izgalmas. Aztán, mire Londonba érek, Pesten ősz lesz." Vissza