Naplójegyzetek 1980-1990

Előszó

Mik voltak a Ceausescu-féle diktatúra körülményei között publikálhatatlan, sőt szóban is elmondhatatlan gondolatai annak az embernek, akit a nyolcvanas évektől a nemzeti és kisebbségi kérdés tekintetében mesterüknek tekintettek a következő két évtizedben a nemzetpolitika frontvonalába kerülő erdélyi és magyarországi fiatalok? Mi lehetett a titka, a kulcsa Fábián Ernőnek? Valószínűleg nem lényegtelen kérdés ez a közelmúlt magyar történelme, sőt jelenünk egyes vonatkozásainak megértéséhez.
Egy erre adott választ, ezzel kapcsolatos forrásművet tart kezében a tisztelt olvasó. Fábián Ernő gondolkodása meghatározó befolyást gyakorolt azokra az Erdély-járó magyarországi fiatalokra, akik a rendszerváltás után aktív szerepet vállaltak Magyarország és a határon túli magyarság politikai kapcsolatainak alakításában, kritikus partnerként együttműködve a nemzetpolitika intézményeit létrehozó, rendszerváltó kormánnyal, fönntartva a nemzetpolitikai aktivitás folytonosságát a visszarendeződés időszakaiban, majd kormányzati szinten is magukra vállalva az ezzel kapcsolatos feladatok teljesítését. S hasonló befolyást gyakorolt azoknak a külhoni, mindenekelőtt erdélyi nemzedéktársak gondolkodására is, akik az anyaországi harcostársak szövetségeseivé, barátaivá váltak a lassan emberöltőnyi közös útkeresés során.
Ha a naplónak ettől a vonatkozásától eltekintünk, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy amit ezeken a lapokon olvashatunk, az egy nemzeti kisebbséghez tartozó, kisvárosi értelmiségi meghökkentően őszinte beszélgetése önmagával a világtörténelem egyik legkomorabb kommunista diktatúrájában. Őszinte, sőt vakmerő, de mégsem teljesen szabad, nem teljesen önkorlátozás nélküli beszélgetése. Nem teljesen szabad, hiszen - amint a naplószöveg kiváló gondozói, Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv is megjegyzik - egyes gondolatokat, egyes témákat még a kizárólag önmagának írt naplójegyzetekben is cenzúrázott a szerző, félve, hogy a diktatúra képviselői hozzájutnak a magánnaplóhoz, és a feljegyzések bajba sodorhatnak másokat: például szeretett feleségét, Márta asszonyt vagy az ellenzéki Limes-kör tagjait. Fábián Ernő azokat a gondolatait vetette papírra, amelyekkel, ha kiderülnek, „csak" önmagát sodorta volna bajba.
Nem az utókor tájékoztatásának igényével tette ezt, mint pl. Márai Sándor, hiszen senkinek sem adott számot a napló létezéséről, a rendszerváltozás után sem. Még feleségének sem beszélt róla. A jegyzetek megfogalmazása, pontosabban megfogalmazatlansága is azt tükrözi, hogy a szerző nem másoknak kívánt üzenni velük. Inkább egyfajta lelki kényszernek akart megfelelni. Amit leírt, azt valakinek el kellett mondania. S ha másnak nem lehetett, legalább önmagának mondta el, a füzetek lapjainak közvetítésével. Nem szerkezetileg felépített módszerről és tartalomról van szó, hanem pillanatképekről, pillanatnyi hangulatok, belső vívódások rendkívül életszerű és bámulatosan hiteles lecsapódásáról.
S éppen ez az, amiért ehhez a forráshoz érdemes nyúlnunk, ha azt keressük, hogy miért vált a hermetikusan elzárt diktatúra egyik kisvárosában élő, publikációs tilalom alatt álló értelmiségi az említett magyarországi fiatalok egyik referenciapontjává. A lapokon ugyanis nem csupán a diktatúra legsötétebb évtizede kel életre, hanem egy párját ritkító emberi csúcsteljesítmény is. Ernő bácsit tudása mellett a maga mélységében csak most feltáruló erkölcsi teljesítménye tette nemzedékünk mesterévé és példaképévé. Vissza