Napló, előtte és utána/Rontás

Előszó

Beney Zsuzsa sokat tudott a társadalmi konvenciók által alig szabályozható emberi viszonyok kuszaságáról, érthetetlenségéről, veszélyeiről. Korábban egzisztencialistának nevezték ezt a kockázatvállalást, segédkonstrukciók nélküli határátlépést, a végesség szüntelen tudatosítását. Ma már alig hárítható el a pórusokban hordozott, gesztusokban kitörő, érthetetlen döntésekben kiütköző tragikus tudás kapcsolata a huszadik század sötét társadalmi viszonyaival. Ártatlan szókapcsolatainkat Kertész Imre regényei leplezték le, a kor - a huszadik század második fele, benne a 68-as szabadságmozgalmakkal - valahogyan mindig elrontott, szenvedélyes emberi kapcsolatait Beney Zsuzsa regényei formálják meg.
Olyan mesélőket talál ki, akiket nem csupán a másik ember izgat, hanem az is, hogy mi az, ami az egyes és a közös döntéseket irányítja. Egyszerre a történettől gyötört és azt áhító narrátorok, benne vannak a regényben nyakig, és önreflexív elemzők, akiknek tágas intellektuális és érzelemtörténeti horizontja még a legbanálisabb eseménynek is végtelen - és a regény szintjén: valóságos - jelentést képes adni.
A Rontás elbeszélője nő, a Napló, előtte és utána időnként egy férfinarrátor hangján szólal meg. A legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő tárgynak is jelentést teremtő, kreáló elbeszélésmód női perspektívát sejtet - nem a történés fordulatai, az akarat diadala, a tettek impozáns vagy takargatnivaló sora adja e regény vázát, hanem az az adakozó gesztus, mellyel semmiségeket jellé alakít. Vissza